a Polgár Jenő hivatalba

Induljunk a kályhától

Cyclocrossról először akkor hallottam, amikor 2015 tavaszán Holluby Andris megvette a gyönyörűséges Scott-ját, és akkor mondta, hogy ez cyclocross bringa. Őőő, hogy micsoda? Hát meg kellett gugliznom, meg megnézni róla klipet a youtube-on. Aha, terepen mennek országútival, ráadásul sárban és hidegben, jól van, hülyék ezek is mind. Én futó vagyok (voltam), honnan tudtam volna, hogy van ilyen szakág, vagy micsoda? Az maradt meg akkor belőle, hogy palánk felett ugrálnak, bicajjal a hátukon szaladnak és kordonnal kialakított kanyargós pályán csúszkálnak a sárban. És nem is foglalkoztam vele tovább.
Mígnem ősszel láttam, hogy lesz cyclocross verseny Veszprémben a Gulya-dombon. Hetekig, de tényleg hetekig gondolkoztam, hogy kell-e ez nekem. Mert ha valamiben végképp nem vagyok jó így bringázással kapcsolatban, az a kanyarodás, kis finom ügyességek, magyarán ez nem igazán az én műfajom. Viszont a Gulya-dombot szerettem, a hülyének levést is, ezért kijártam a pályára  megnézni, sőt, vittem a lányaimat is. Akik szerették a dirt pályán való idétlenkedést és sokkal, de sokkal ügyesebbek voltak, mint én. A legkisebb is.

Veszprémcross

2015 októberében a dirt pályán csak sokadszori nekifutásra tudtam leszállás-elesés nélkül végigkanyarogni és hullámozni, miután a kislányaim hujjogva végigmentek már vagy tízszer és biztattak, hogy jaj, anya, ne légy már ilyen puding, simán meg tudod csinálni! Simán? Persze. De megcsináltam. Aztán kiderült, hogy a Veszprémcrosson nincs nekem való kategória, azaz master 2 nő. Vagy legalább valami hikomat kategória. Ha felnőtt nő vagyok, akkor mehetek elitben vagy elitben. Úgyhogy mit volt mit tenni, izgalommal teli sóhajjal beneveztem magam 2 nappal a verseny előtt elitbe. A lányaimat meg U13-ba és U11-be (életük első versenye, minden szervezett edzés nélkül, sima falusi bicajozós gyerekek), a legkisebb maradt supportnak, mivel U3 kategóriát nem írtak ki. Amúgy simán végignyomta volna a futóbiciklijével. Viszont ő lett a Veszprémcross egyik arca (jobbról), a másik arc meg Vajda Peti - Ági tájbringás kollégák kislánya. A jövő.
A verseny előtt már úgy lelkesedtem, hogy még egy csapatot is összehoztunk a szombati prológra, méghozzá Vajda Peti (Puffy) meg én leszólítottunk a Gulya-dombon egy srácot, Zsoltit, akit csak a Strava-ról ismertünk, de az ottani képekről láttuk, hogy neonzöld Cube-bal jár a Gulya-dombra. Kérdeztük tőle, hogy lesz-e csapattag? Lett.

Végigvigyorogtam az egész szombati csapatversenyt. Ekkora jó marhaságot, mint a CX! :) - gondoltam magamban. Mondjuk nem volt túl technikás pálya, pont nekem, CX Absolute Beginner (RIP David Bowie) Kezdő Arankának volt jó, különösen a hosszú felfelé, mert a felfelét nyomni, azt nagyon szeretem. Inkább felnyomom egy emelkedőn, kifolyó szemmel 10-szer, minthogy egyszer lejöjjek valami zizis részen.
Vasárnap meg beálltam a kis montimmal a master 2 ffi és elit női futamba, jó hátra. Mi lesz itt, ó, anyám, gondoltam magamban, de hát mi lett volna? 45 perc vigyorgás volt. Még a homokágyon is átmentem 5x nyeregben. Na, a bringára fel-le kászálódást ne emlegessük, abban Mári néni egy alföldi faluban ügyesebb, mint én, de a master 2 eleje csak az utolsó körben körözött le, és én meg lenyomtam más lányokat. 4. lettem. Pedig estem egy akkorát a technikai zóna mellett, amikor kormánnyal levittem a karót, hogy csak úgy nyekkentem. És a végén azt gondoltam, hogy ez a cross akkora, de akkora vicc, hogy máskor is el kellene indulni. Ilyen adrenalinjunkie-knak való, mint én. Az egyik lányom nyert U13-ban, a másik 3. lett U11-ben a 20-as bicajával, következő csütörtökön már mentek is életük első bringás edzésére. Na, így kell ezt :).

Ez itt az U11-es reménység és az ő unortodox bringás szerelése. Ez volt :). Fotó: Máhr Attila

Econix Városliget

A következő cx verseny a városligeti volt. Ott a hangulat volt olyan, amilyet én még eddig csak a tévében láttam. Az is mekkora flash volt abban a csodaszép időben! Itt alább látható, amint a palánk előtt "lepattanok" a bringáról. A képen több bringás ismerősöm is szétröhögte magát, mondjuk jogosan :). Ekkor még nem tudtam adekvát módon le- és felszállni, örültem, hogy valahogy sikerül.

Lefékez, megáll, lekászálódik. Unortodox technika. Fotó: Benedek Gábor

Elitben mentem, és megint nem lettem utolsó, de nem is ez a lényeg, hanem hogy napokig vigyorogtam utána. És elkezdtem esténként a youtube-on cyclocross világkupa meg BPost Bank Trophy-kat nézni. Meg a 2015-ös VB futamokat. Figyeltem, hogy hogy bringáznak, hogy ugranak fel- és le, oktatóvideókat kerestem CX-ról és kijártam a Gulya-dombra a dirt pályára a lányaim edzésére a kicsikkel együtt gyakorolni. Olvasgattam, hogy milyen gumik vannak, amik ilyen-olyan pályákra alkalmasak vagy nem, meg hogy fontos a gumiválasztás. Hát nyilván az, de én minden bringás dolgot minden körülmények között és minden terepen az egy darab bringám egy darab kerékszettjével nyomom. Így nem kell gondolkozni, gondolkozzanak a gumiválasztáson a nagyok. 2016. január 10-én CX OB és van kutyaütő női kategória, ott a helyem!
Leigazolódtam január 1-től a lányaimmal együtt a VKE Nelson Pepperl&Fuchs MTB Team-be, és elküldtem az előnevezést január 3-án. Mi megyünk, ha esik, ha fúj.
Ja, és ami még durvább, hogy verseny előtt két nappal az utcában fel-alá tekerésztem és bringáról le, futás, bringára fel, tekerés. Ezt gyakoroltam közel 2 km-en keresztül. Gondoltam legalább egy OB-n ne úgy kászálódjak le-fel a bringáról, mint egy szerencsétlen. Ez úgy a helyszínen elég közepeskére sikerült.

És valóban esett, de legalább nem fújt

Elérkezett vala a nagy nap. A héten esett hó nagy része elolvadt a tegnap érkezett hirtelen melegben, hozzá eső is esett még, ezért aztán a sár az garantált volt. Aznap reggel is esett az eső. Anyósoméknál aludtunk Bkalászon, hogy ne kelljen reggel nagyon korán kelni. Anyósom teljesen hülyének nézett, hogy nem elég, hogy én versenyezni akarok, még ezeket a drága kislányokat is hurcolni akarom magammal. De én már megbeszéltem velük, hogy hideg lesz, sár lesz, fázni fogunk, de megyünk. Anélkül be sem neveztem volna őket, hogy nem mondják azt, hogy oké. Jöttek is szó nélkül - de kicsit azért sajnáltam őket. Még sötét van, amikor ki kell bújniuk a vasárnap reggeli ágyból, majd kimenni a felül eső alul latyakos terepre. A licenszük kész volt. Nagyon gondosan válogattam nekik össze a versenyruházatot, elég jó is lett, nem fáztak, nem volt nagyon melegük sem. Az előzetes pályabejárásról lemondtunk, mert papírkutyák vagyunk és nem akartunk a latyakban caplatni aztán fázni. Azért a lányok kimentek egy kicsit, de azt mondták, hogy tökmindegy, úgyis mindenütt latyak van és nem is értik, hogy merre kell menni :). Mondtam, hogy nyugi, majd mentek a többiek után, meg ki van rendesen kordonozva. Ki is volt.
Mind a ketten harmadikok lettek, a legnagyobb lányom 20 méterrel kapott ki a másodiktól. Rutintalan még, nem tudja mikor kell nekiállni hajrázni, nem ismeri az erejét, most is későn kapott észbe. De az a jó, hogy mind a ketten sárban biciklivel való játszásnak fogták fel az egészet, és azt mondták, hogy "anya, olyan jó, hogy direkt bele KELL menni a pocsolyába!" Érzik ezt ők is, hogy nemnormálisnak lenni jó.

MTB női futam

Mivel a lánykáimat terelgettem tyúkanyóként a versenyük után, és az egyik kiírásban 11 órai rajtom volt, kissé meglepett, amikor 10:35-kor valaki mondta, hogy 10:45-kor van rajt. Volt tíz percem, hogy átöltözzem, feltegyem a rajtszámokat. Épp beszólították a master 3-as férfiakat és Vas Kaszablankát, amikor az egyesületi sátortól nekiindultam elérni legalább a rajtpisztolyt. Elértem. Pont 20 másodperccel előtte értem oda, még arra is volt időm, hogy Fejes Mikivel megkonzultáljam a GESU féle fehér sárdzsekijét. Bemelegítés az elmaradt, gondoltam az első kört úgyis csak pályabejárós üzemmódban adom elő, azalatt majd bemelegszem. Így is volt. Kb. az utolsó sorból indultam, kellett is sorakozni néhány helyen, de nem gond. Aszfaltos rész megvan, aztán egy kis latyakos-pocsolyás rész, az is. Jött egy rézsü, amit akkor sem tudtam volna megtekerni, ha nem áll előttem 6-7 rézsüfogta versenyző és próbálja feltuszkolni a biciklijét a töltésre, egyet előre-kettőt vissza tempóban. Aztán jött a töltés, ott ilyen havas-pocsolyás sár volt, utána egy kis aszfalt, majd megint a terep, keringés a fák között a fűben, de fű az nem volt, csak sár. Na, ezek a keringők végképp nem mennek nekem, legszívesebben ezeket végigfutnám :). A kacskaringó után egy jó kis gyorsító, a végén balkanyar majd fel a szánkódombra először. Mindenki leszáll és tol-fut. Pikk-pakk, ott sokakat leelőztem, hát hiába, futó vagyok, na. Amikor felértem a dombra, nagyon meglepődtem. Álltak ott szurkolók, tőlük kérdeztem félhangosan, hogy itt kell lemenni? Ezen a lejtőn? Nekem is? Biztosan? Nagy levegő, visszaszálltam a bicajra és legurultam, halálfélelemmel, de nem vicc. Túléltem. Aztán utána alig tudtam bevenni egy jobbkanyart, majd jött a szánkódomb másodszor, a lejtő elején a palánkkal. Itt előztem meg megint néhányakat. Szánkódomb tetején megint elhűlés, ott meg is álltam tanácstalanul, hogy itt kell lemenni?? Valaki mondta a szurkolók közül, hogy igen, nem vészes, úgyhogy lementem, de hogy én hogy féltem, el sem tudom mondani. Balkanyart valahogy bevettem, aztán teljes erőből tekerés az egyenesben. Jött a szánkódomb harmadszor, ez viszont tekerhető, már messziről láttam, meg is tekertem állat módon, itt is befogtam néhány kis és nagy csókát. Hogy aztán megint megtorpanjak és gondolkozzam a tetején, hogy hogy kell lemenni ezen az oldalazós rézsűn? Leszálltam a bringáról és lementem. Egyenes jött, nyomtam, mint a csuda, át a kis dombon, aztán be a fák közé. Itt utolértem egy fiatal srácot, aki nagyon lassú és óvatos volt, elkerülni nem tudtam, így hát mentem utána. A jeges-sáros kanyargós rész jött, ott elcsúszott és elesett szegény, kérdeztem tőle, hogy minden oké-e, mondta, hogy persze, úgyhogy elmentem mellette és próbáltam felzárkózni még egy kicsit. Hó, sár, kanyarok, kis felfelé, de simán megtekerhető, a kanyarokban viszont piszok lassú vagyok, gyökketőre fékezem a sebességet, hogy be tudjam őket venni. A célkapu előtt nem sokkal kis meredek fel a töltésre, egy életem egy halálom, én ezt megpróbálom kitekerni, hát sikerült! Huhh. Majdnem, mint a nagyok. Itt már sokan állnak, nem akartam beégni nagyon, hogy fel kell tolnom vagy hogy elesek. A végén egy kör az aszfalton, első célegyenes, bemondják a nevem, a lányaim még öltöznek, mert nem drukkolnak, megyek tovább. Most már nyomom. Majdnem elesek a technikai depó után, de mégsem, aztán a töltésen előzök, a töltés után is, a szánkódombon is, másodszor is, utána már nem. Aki előttem van, azt utoléregetem a felfelékben, elhúz a kanyargós részen, ez kb. így marad a maradék két körben. A második köröm másfél perccel jobb az elsőnél, de egyébként fogalmam sincs, hogy összesen hány lesz. 4-5? A harmadik körben a szánkódomb előtt utolért az U17-es győztes, nem sokkal utána az ezüstérmes. Elég jól nyomják. Én meg élvezem továbbra is, nyomom, ahogy tudom, igyekszem nem elesni, néha halálfélelem ül ki az arcomra, de hamar elnyomja megint az adrenalin. Az orrfújást meg kellene tanulni, mert hidegben folyik az orrom és zavar, amellett meg hogy fogok kinézni a fotókon orrból kilógó bimmbammal? A második kör célegyenesében felhangzik a hajrááá manyaaaa!, ki is vigyorok ezekre a szépekre, aztán tekerek tovább. A harmadik kör végén bemondja a versenybíró, hogy vége. De kár! Még mentem volna simán vagy kettőt. Na, mindegy, akkor tekergetek még egy kicsit ott a depó környékén, míg lemegy a pulzusom 100 környékére, aztán visszamegyek a lányokhoz, akik amúgy a bokáig érő latyakos pocsolyában játszanak boldogan, hordják össze a hókását dombnak a pocsolya közepére. Jól van, gyerekek. Épp a pocsolyába hajtok kerékmosás céljából, amikor bemondja a bemondó, hogy én lettem a hobbi női elsője. Nahát! Ezt végképp nem gondoltam volna, azt hittem, hogy a többiek már itt fáznak a célban. E ööm, e bódottá! :)

Nézd már, hát ez sáros lett!

A rendezés

meg a verseny tetszett mindannyiunknak. Az egyesületből Bokros Manó családja jött, mert Csenge indult U17-ben (harmadik lett, alig bírtam leelőzni, pedig én nagy ló vagyok hozzá képest). Volt igazi piros csapatsátrunk. A melegedőben meleg volt, az öltözőben is, volt asztal, fogas, ablakpárkány, amire lehetett pakolni. Állítólag meleg víz is volt, de minket az most kevésbé izgatott. A gulyás ehető volt. Jó ez a bringapark is, itt aztán lehet mindenféle bicikliset játszani, persze ne szóljak egy szót sem, mert a Gulya-dombon is lehet, és az is nagyon szép (ha nem szebb :) ).
Toldi Tamás volt a szpíker, aki nekünk szpíkerként is bejött, nemcsak utánpótlás edzőként (a lányok edzője). Meg hát ezeknek a bringás versenyeknek a hangulata, ez azért nagyon jó. Egyre több arcot ismerek meg, persze ők engem nem, de az nem baj. Drukkoltunk az elit mezőnynek is, továbbra is azt gondolom, amit Veszprém óta, hogy az egyik legszebb sport ez a cyclocross. Kemény, dinamikus, izgalmas, érdekes, látványos, mókás, abszurd stb. Fogalmam sincs, hogy az emberek miért a focit nézik?

Fűzfő maraton, középtáv.

A rendezvényről nincs saját képem, egy sem. Rólam végképp nincs. Amit kicsit sajnálok, mert jó lett volna a lányaimnak megmutatni a célba érkezett sáros és lila nénit, hogy na, látjátok, ilyen anyátok van.

Mindegy, tudják ők enélkül is.

Időben hátulról haladva: a célba érve leszálltam a bringáról és lerogytam a földre sírni. Addig is sírtam, belül, de igaziból sírva nem lehet sportolni rendesen, ezért a végére tartogattam, addig már kb. egy órát. Életemben nem voltam így kimerülve és átfagyva. Odajött egy kedves hölgy a gyerekeivel, hogy mi a baj? Fázom, mondtam neki, aztán feltápászkodtam és kb. fél méteres amplitudóval és elég nagy frekvencián remegve eljutottam a bringát tolva a kocsiig, hogy összeszedjem a száraz ruháimat és elmenjek az ígért forró zuhanyba. A hideg eső hűtött kívülről, belülről meg már nem fűtött a mozgás, és az adrenalin is visszahúzódóban volt. A sáros kesztyűben levő ujjaim annyira el voltak gémberedve, hogy képtelen voltam megfogni a cuccaimat. Odareszkettem a szomszéd autóhoz segítséget kérni, hogy szedjék össze a kocsiból a kabátom, a pulóverem stb. Amíg ők ezt összeszedték és berakták a hátizsákomba, addig én nagy nehezen lehámoztam a kezeimről a kesztyűket. Közben a sírást nem tudtam abbahagyni. "Hát te aztán kivagy rendesen!" mondta a pakolást segítő srác, és nem kicsit volt igaza. Visszaremegtem a versenyközpontba, ahová amikor beléptem, az ott ülő x ember kórusban kiáltott fel, hogy "Szegééény!"

"Meg tudja valaki mondani, hogy merre van a zuhany?" kérdeztem két hüppögés között. Két srác elvette tőlem a cuccaim, a hátizsákot, a fűzőjénél fogott bakancsot és elvezettek az alagsorban levő női zuhanyig. Jól tették, azt hittem összeesek. Odalent percekig próbálkoztam a kobakom csatját kibontani, mire sikerült. Hát, ilyen nincs, gondoltam magamban. Aztán kifűzni a cipőm. Totálisan elfagyott ujjakkal nem volt annyi erőm, hogy megmozdítsam a csombékot. 5 perc múlva feladtam és már-már azon voltam, hogy összegömbölyödve vinnyogni kezdek, de utolsó erőmmel átmentem a férfi oldalra, hogy hátha ott valaki segít. Még a sírást is abbahagytam addig. Kifűzték, köszi. Még néhány perc, mire le tudtam szedni a lábaimról a cipőt. A talpamat nem éreztem. Fogalmam sem volt, hogy a kő, amin állok, az meleg-e vagy hideg. Vicces érzés volt, de legalább nem fázott így a talpam :).

Aztán miután elég nehezen, de kihámoztam magam a teljesen sáros mezekből, megnyitottam a forró vizet, aláálltam és azt gondoltam, na, oké, nyugi, megmaradok. Sírás off.

Rajt előtt

Az időjárás tényleg olyan volt, amilyennek ígérték vala: 10 fok alatt, eső és szél. Ráadásul az eső kb. 24 órája esett. Az eddigi 3, azaz három db MTB versenyen szerzett hatalmas tapasztalatok (Zánka 24 órás, Bükk és Mátra M. középtáv) és a néhány évtizedes futós múlt alapján próbáltam öltözéket összeállítani magamnak. 2 hete vettem magamnak egyáltalán őszi-téli bicajos ruházatot, nagy része ezeknek még soha nem volt rajtam. Ismerős szuperjó bringástól kértem tanácsot, hogy mit venne fel? Túlöltözni nem szabad, ezt már sokan mondták előtte is. Márpedig én erre hajlamos vagyok, tekintve, hogy nem vagyok egy zsíros lény, csak a combomat melegíti némi zsírpárna. Na, az nem is fázott! :)

Végül kititráltam, hogy 3 vékonyka aláöltözet, 1 softshell, hálósbélésű bicajos kabát jön felülre, futós buzigatyára egy rövid bringás alsó jön alulra. Zokni, cipő a szokásos. Ja, egy fülmelegítő vékony fejpánt a kobak alá. A rajtban gondolkoztam, hogy jaj, ez sok lett, mert nem fázom, márpedig induláskor fázni kellene. Lehúztam hát elöl a kabát cipzárját. A rajtban meglepődtem mennyire kevesen voltunk. Talán 30-an ha lehettünk. Egy lányt láttam még magamon kívül, hát, tényleg nincs valami nőies idő.

Szentkirályig

A rajt után nagyon sokáig láttam az elejét. Nem vagyok én ehhez szokva :). A felfelében simán tudtam menni a srácokkal, kinéztem magamnak egy fehérkabátost, hogy majd utána megyek szépen amíg bírok. Így is lett. A fehérkabátoshoz aztán jött egy VKE-Nelsonos mezes srác is, nagyjából tudtam mögöttük maradni. A Nelsonos srácot utolértem egy hosszabb fölfelében, hogy aztán visszaelőzzön a lefelében. Ezt már ismertem az előző versenyekről :). A szemüvegem piszkosul párásodott, szinte semmit nem láttam. Ezt úgy 7-8 km-nél untam meg, végül a Litér utáni szakaszon megálltam levenni. Igenám, de az egyetlen hátsó zsebem cipzárja begyógyult a sártól. Ott ráncigáltam, mire ki tudtam nyitni és a szemüveget behelyezni a 3 gél és a GPS vevő mellé beszélgetni. Jó ez a nagy zseb, a kisvakond is megirigyelhetné. A szemüvegizélgetés sokáig tartott, nagyon messze kerültek a hátak, amiket addig néztem, és már utána nem is láttam őket. Kár.

Olyannyira elhúztak, hogy a Szabadi előtti személyzetet meg kellett kérdeznem, hogy erre megy-e a középtáv, mert tisztes távolságban sem volt előttem senki.

A fehérkabátos fehérje egyre barnább lett, mivel sár volt. Nagy-nagy sár. Csúszkálás, füvön csúszkálás, sárban csúszkálás, pocsolyázás, de annyira nem volt vészes. Ha ilyen lett volna a pálya, mint amilyen Szentkirályig volt, akkor egy szót sem szólok. De nem ilyen volt.

Dagonya ON

Szentkirálynál ismerős részek jöttek. Itt javítottam térképet és rendeztünk versenyt áprilisban. Ismertem az emelkedőt, tudtam, hogy kövek vannak és azt is, hogy szétjárták biztos az utakat azóta. Így is volt. Átmentem az erdőn, át Szentkirályon aztán Felsőörs felé menet fent a szántóföldek felé menet egyszer csak nagyon furcsa lett a sár. Hé, ez tapad. Utolértem a felfelében egy hosszútávos srácot, majd nem sokkal utána le kellett szállnom a bringáról, mert nem bírtam hajtani, úgy ráragadt a kerékre a sár. Visszanéztem, a srác is tolja, huhh, akkor nem ciki. Kb. 50 méter tolás után egyszer csak hopp, az első kerék megállt. A hátsó is. Megálltam, kiszedtem a sarat a villáktól, a hajtóműnél, és újra tolni kezdtem. 5 métert. Utána ugyanez megint 2x. Tanácstalanul néztem vissza a hosszútávos srácra. Mit a fenét kell ilyenkor csinálni? Soha nem láttam még ilyet, komolyan. Ő még tolta. Odaért közel hozzám, és láttam, hogy vállára veszi a bicaját. Ilyet szoktak? - futott át az agyamon, aztán meg is kérdeztem a srácot, amikor odaért. Nem tudunk mást - vagy valami hasonlót válaszolt. 10 kilós bicaj, 5 kiló sár, én meg 50. Hát ha így, akkor így, vigyük! Eszembe jutott, amikor a Master VB-n a gázolás miatt közel félórát gyalogoltam a bicajjal a hátamon a célba. De hát ott 25 fok volt, sár nélkül, nem baj, gondoltam, ha azt megcsináltam, akkor ezt is meg fogom.

Nyögtem a bringa súlya alatt. Pár száz métert mentünk így, majd megpróbáltam felülni egy szakaszon. Előtte pár perc sártól tisztogatás kézzel. Tekertem is vagy 10 métert, aztán megint bicaj a hátra. Utolértem egy másik hosszútávost is, ő is cipelt, tolt. Ugyanakkor elment mellettünk egy piros kabátos valaki, aki tudott tekerni. Ekkor jutott eszembe a sárgumi nevű szó. Aha! Nekem nem az van, minden bizonnyal. Az egyik hosszútávosnak panaszkodtam, hogy nehéz a bringám, van vagy 15 kiló ettől a sártól, ő meg nevetve mondta, hogy az övé sár nélkül 15.

Itt nem élveztem a rendezvényt. Cipelés, tolás, sárkiszedés, tolás, sárkiszedés kilométereken keresztül. Utána kb. 5 percet lehetett menni egy füves úton szép lassan, bicajon ülve, amikor egyszer csak nem hittem a szememnek. A szalagozás egy frissen és jó mélyen felszántott szántóföldön át vezetett egy kerítés mellett. A kerítés tövében fű volt olyan 20 cm szélességben, benne keréknyom. Odaillesztettem én is canyonkát a keréknyomba és futottam mellette a puha földben. A fű nemsokára megszűnt, a sár rá a kerékre. Cipelés. Utolértem Marcit, aki hosszútávon nyomta, szentségelt, teljesen jogosan. A bicajom nagyon nehéz volt, pár másodpercet bírtam vinni az egyik, majd a másik oldalon tartva. Már láttam a végét, hogy ott a műút. Odaértem. Ott állt egy rendező, hogy tilos kimenni a műútra, ott fent a szántásban menjek tovább felfelé a rendőrig, ott lehet majd átmenni a másik oldalra. Ne szórakozzatok már velünk, ordítottam szegény csókának, majd csúnyát is mondtam neki és javasoltam, hogy próbálja már ki ezt a bringacipelést. Széttárta a kezét. Visszanéztem a szántóföldre, vagy öten cipelték mögöttem a bicajt. Időnként káromkodásfoszlányokat hozott az esős szél. Caplattam tovább a sárban a biciklivel és elküldtem a rendezőket melegebb éghajlatra, ahová egyébként abban a pillanatban én is vágytam. Ez a szántóföld egyébként 600 méter volt a rendőrökig menéssel, örökkévalóságnak tűnt. És akkor azt hittem megvolt a neheze. Már megint tévedtem.

Dagonya ON and ON

Lenéztem Canyonkára. Semelyik alkatrésze nem látszott ki a sár alól. Sem a váltók, sem a hátsó lánckeréksor. Az első némileg látszott, középsőn volt a lánc. Kipróbáltam ezen a viszonylag tiszta szakaszon, hogy vált-e egyáltalán. Váltott minden, szuper kis bringa ez. A pocsolyákba gázoltam tisztítani, meg bementem a magas fűbe. Tájbringás vagyok, nem? De. Hamarosan látszott az első váltó is, remek. Hol járunk? Hoppá, valahol leállt az óra, visszatettem menőbe. 17 km-t mutatott, anyám, mi lesz ebből, mikor érek célba? Innen egyébként már ismert rész jött, pénteken bejártam ezt a szakaszt. De akkor nem így nézett ki, csókolom! Most leszálltam a vízmosásos lefelékben és toltam. Meg-megálltam a sarat kiszedni a villáktól és a hajtókartól. Szerettem volna orrot fújni, enni, inni, aludni. A sár dolgozott, már nem tudtam elöl kistányérra leváltani, emiatt középsőn comboztam meg azokat az emelkedőket, amiket a próbakörön megpörgettem, sebaj, van erő, ezen nem paráztam. Jött a sárga jelzés felfelé, tök jól esett az is, végre tekerhető út, középső tányéron megvan a teteje is, dobog a szívem és fűt. Nemsokára Nosztori, huhh. Megálltam pár percre frissíteni, orrot fújni, beszélgetni, banánt enni, magnéziumot inni, gélt benyomni. Sosem álltam még ennyit frissítőn. Találgattam hány km lehet még, jött egy srác, aki szerint a felén már túl vagyunk. Nagyon reméltem. Még akkor nem fázott csak a kezem és a lábam. A kezem gondolom attól, hogy az elmúlt egy órában gyakorlatilag folyamatosan a hideg sárban kellett gyurmáznom.

Nosztoritól az utolsó frissítőig egy kis dagonya már azért kéne

A kék háromszöget, bevallom töredelmesen, megtoltam. Kistányér elöl nyema, csúszik a kerék, teker itt a déli szél! Futva toltam. A lefelében a kék sávot óvatosan, de megúsztam, nyeregben, esés nélkül. Jött néhány tolós szakasz, majd Felsőörs előtt a durván agyagos lefelé. Bicaj telemegy sárral, meg sem mozdul. Megint cipelés LEFELÉ, ahol ezelőtt 2 nappal 40-nel lehetett lefelé döngetni. Sártisztítás, tolás. Kezdtem elcsigázni. Jött a vízmosásos rész a végén, alig vártam, hogy a felfelé kezdődjön, mert tudtam, hogy az tekerhető. Megváltás volt a Felsőörsi felfelé az aszfalton. Valaki utolért a lefelében, az aszfalton felfelé elhúztam tőle. Majd valaki jött és nagyon gyorsan elment mellettem Felsőörsön. Már nagyon fáztam és vártam, hogy nemsokára jön a frissítő. Jött is.

Fagyott veréb biciklizik

A frissítőn megint sokat álltam. Banánt ettem, szentségeltem, ittam és reszkettem. Elöl kistányérról végképp lemondtam. Az egyik frissítőponti személyzet szerint 17 km van még hátra. Azt nem bírom ki, megfagyok, mondtam elinduláskor, és teljesen komolyan gondoltam.

Onnantól kezdve nem sok mindenre emlékszem. Foszlányok maradtak arról, hogy az első váltót már csak két kézzel bírom kezelni, annyira lefagyott a kezem. Hogy felfelé, nagyobb fogaskerekekre még tudom nyomni a hátsó váltót - mivel fordított váltókarom van -, de lefelé az is csak két kézzel megy. Ezért aztán igyekszem minimálisat váltani, felfelé inkább combozok, lefelé meg pörgetek és gurulok. Ismerős terep jön innen, ez is annak az almádi térképnek a része, amin áprilisban tájbringás térképet javítottam. Ismerem, mint a tenyeremet, ennek legalább örülök. A Felsőörsi geodéziai toronyhoz menő felfelét 50 méter híján megtekerem. Kifolyik a szemem középső tányéron a köves fűben, de megtekerem, mert az is fűt. Elmegyek műszaki hibás srácok mellett, akik tolják. Nem irigylem őket, mondom is nekik, ők biztatnak. És amikor Almádi felett meglátom, hogy hol kell lemenni a bicikliútra, majdnem odasírok. Elkezdem a lefelét, de a felétől inkább tolom, aztán megint felülök a végén és végre az aszfaltos bicikliútra érek. Remegve nyomom felfelé, legalább itt van sebesség, lehet nyelni a kilométereket. Fújtatva, prüszkölve fázom, mint egy ló. Fel a hegyre utána, az is jól esik, majd jön a köves lefelé, az nem. Ott megint utolér valaki, el akarom engedni, de azt mondja menjek csak, ő sem akarja itt összetörni magát. Egész jól megúszom ezt a részt nyeregben, csak az aljában esek egyet. Nem nagyot, de a térdem beverem egy izmos kőbe. Fáj, de nem annyira, mint amennyire fázom, felpattanok, megyek tovább. Fogalmam sincs, hogy innen mi történt, rétekre emlékszem, gázvezetéket jelző oszlopokra és arra, hogy két kézzel próbálok néha váltani elöl, hátul. Egyszer csak, egy ilyen gázvezetékes nyiladékban lefelé ereszkedve meglátok egy embert. Megkérdezem, hogy mennyi van még. Ha 5 km-en belüli távot mond, akkor betekerek, ha attól többet, akkor meghalok. 800 méter, mondja. Talán kiabáltam örömömben? Nem tudom. Az aszfaltra érve felismerem az uszodába menő utat. Megnyomtam a végét, beértem a célba és végre sírhattam.

Van konklúzió?

Szegény bicóka gallyra ment. Első-hátsó agy cserés, bowdencsere, fékpofacsere, hajtómű teljes generál, teleszkóp nagygenerál stb. stb. A kistányérra való nemlemenést kivéve végig bírta. Szeretem.

Ilyen sarat sosem láttam még, csak gyalog. Gyalog bosszantó vagy vicces, bicajjal horror.

Összesen 2 nő indult, a másik lány 5 órán kívül ment. Az órám szerint bruttó 4 óra 22 percet töltöttem a pályán (ettől valójában 21 perccel többet, annyit állt meg az óra, amikor egy gombja benyomódott). Az órám és a GPS-em szerint ebből 3:33(!) volt a "moving time". Tehát több mint 50 perc ment el sárkiszedéssel, evéssel, tötymörgéssel, tanácstalan ácsorgással. Ennyi idő elég volt ahhoz, hogy a fűtőanyag elfogyjon. A sok sarazás miatt lement a pulzusom, elment a flow és még sorolhatnám. Egyelőre nem tudom, hogy mit kellett volna csinálnom, hogy legalább fél órával kevesebbet kelljen kint fáznom.

Hogy nem megyek többet hidegben és sárban? De, megyek. Csak nem holnap. Még fáj a térdem.

Egyén info itt: http://www.x-trame.hu/races/more/141

2015. június 11., de csak most került ide. Tájékozódási kerékpáros master VB, Portugália.

In medias res
A mai nap első legjobb jelenete az volt, amikor Mark Stodgell, nemzetközi ellenőrzőbíró bemutatta az átfutópont megfogását. Valójában semmi nehézség nem volt benne, jönni kellett egy hullámzó ösvényen, először szalagkordon mellett, aztán hálóval kialakított folyosón, a nézők előtt kb. 2 méterrel bekanyarodni jobbra fel és megfogni a pontot. De az, hogy Mark Stodgell mutatja be, abban volt némi viccesség. Ez az átfutópont előtti ösvény baromi látványos volt, pont a hullámzása miatt, gyönyörűen mozogtak a teleszkópok, kissé lefelé volt, ezért jó gyorsan is lehetett jönni, Mark is tekert a performance kedvéért, ahogy csak bírt. Persze nagy ováció fogadta. Azt hiszem, hogy ettől (is) lesz egy verseny jó verseny, hogy igyekeznek hangulatot teremteni. Az egyik szpíker az Orifix-es Jorge, ő próbál némi szórakoztatást is csinálni, de a másik bácsi az olyan közepeske.

A mai terep
A cél kint volt a hernyóban a műúttól 5,5 km-re, egy poros földúton kellett megközelíteni. A célterület egy jó nagy mező (néhány 100 m x néhány 100 m). A mező sárga, egészen konkrétan tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta. Árnyék majdnem sehol, de vannak sátrak, meg a büfé környékén fák. Elég szerencse, hogy délelőtt felhős idő volt, ezért csak délután lehetett pecsenyére sülni ld. Team GBR és egyéb fehér nációk. A mező körül jobbára eukaliptusz erdő, aki ismeri az tudja, hogy egyáltalán nem barátságos, mert vedlik a drága eukaliptusz és a kéregháncsok ott fekszenek mindenütt, szúrnak, ropognak az utakon is. A pálya nagy része ilyen erdőben ment, a másik része meg kint a pampákon. De az erdőbe is besütött a nap. Van jó sok út, a csehek biztosan kritizálnák, mert inkább relatíve van jelölve, mint abszolút értékben. 1-es és 1-es út között néha igen nagy különbség van, én ma mentem olyan 1-esen, hogy kb. 3-as volt, puha kavicsban nagy kövek, akkorát lehet rajta perecelni, ha az ember siet a lefelében, mint a sicc. Ezért aztán a 3-as 4-es és ennek megfelelő single trail-ek szerintem felejtősek, egyszerűen nem lehet rajtuk haladni, sem a kövek sem a növényzet miatt. Azért vannak nagyon gyors részek is, meg olyan is van, hogy nem lehet eljutni A-ból B-be csak ilyen vacak úton.

A pálya
Rendezéstechnikailag megtalálható volt mindenféle feature: rajtkarantén, előrajt, célkarantén. A rajtkarantén a mező közepén volt, ott felállítottak sátrakat a megfővés ellen, az elit mezőny onnan a távolból nézhette, ahogy mászkálnak az emberek a cél körül. A rajt egy kiszáradt folyómeder közvetlen partján volt. Olyan kavicsos úton kezdtünk, amilyet utoljára a Szigetközben a gátakon láttam: jól belesüllyed a kerék a hordalékba, néha szép nagy köveken bakkan az ember, és hiába nem emelkedik az út, combból erősen kell nyomni, hogy haladjunk (homokban tekerés feeling, csak itt nem érdemes elesni, mert fájnak a kövek). Aztán eukaliptuszerdő fel-le-fel-le, a végén egy kis bozótozás, aztán ki a rétre, átfutópont és megint eukaliptusz a kiskörre. Az útvonalválasztással nem nagyon lacafacáztak, megoldották néhány hosszabb átmenettel (nekünk kettő volt belőle), a többiben nem nagyon volt, csak oda kellett találni a helyre, ami sokszor bőven elég volt. Láttam egy svéd bácsit, aki levágással is próbálkozott az eukaliptusz-erdőben (meg akart spórolni egy gerincen feltekerést), beborított egy útról egy viszonylag tisztább erdőrészen, még gondolkoztam is, hogy lehet, hogy igaza van, aztán 50 méter múlva láttam, hogy a bringát emelgetve botladozik és a megbánás hangos szavai fakadnak ki belőle. Na, így. Emelkedők is voltak, gyakorlatilag az egész pálya hullámzott, ez azért nem volt baj.

Távolban a rajtkarantén vitorlái. Ennyi árnyék volt.

A verseny
A junior-ifi-szenior mezőny együtt kezdett az elit előtt 2 órával. Az elején jól nekiindultam, inkább kerültem egyet, minthogy bemenjek egy 8-as útra a pampán, mint kiderült ez jó választás volt, mert előbb fogtam az 1-est, mint az előttem 2 perccel induló néni. Aztán bizonytalankodtam kicsit, próbáltam nagyon tekeréssel kompenzálni, ennek eredményeképpen nem vettem észre egy elágazást a lefelében, így csináltam magamnak egy kb. 1 perces kitérőt a 3-asra. Húzós felfelék voltak a kettesre is, a hármasra is. A négyesre gondoltam a legjobb lesz az esésvonal, találtam a térképen egy dózert, ami szintvonalakra merőlegesen pontközelbe visz, nem is lett volna az rossz, ha jobban megyek rá és nem állok meg mindig ellenőrizgetni, hogy ott vagyok-e, ahol vagyok. Az 5-ös környékén már nagyon sokan voltunk az erdőben, mindenfelől jöttek-mentek a gyerekek meg a bácsik, nénit szinte nem is láttam. Próbáltam elmenni a bácsikkal, néha sikerült őket ott is hagyni, meg persze ők is engem. A szokásos meg-megállással azért lassan, de haladtam, nagyjából hiba nélkül fogtam a pontokat a 8-asig. A 8-as után egy nagyon széles dózeren mentem lefelé, és amikor egyszer csak balra kanyarodtam egy elágazásban, Alekszej Nemtudomkicsodonov orosz junior versenyző teljes sebességgel nekemdurrantott hátulról - a kanyarodó bringám hátsó kerekének, puff. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy valaki nem bír kikerülni, tekintve, hogy kb. 8 méter széles volt a dózer. Az orosz csóka is katapultált előre a kormány elé, mert ugye ő frontálisan ütközött, nekem viszont kiütötte a hátsó kerekem, ezért én is kirepültem a gépezetből. De úgy, hogy mikor hátranéztem a bringára, azt hittem elsírom magam a kerekem láttán, amelyikben 8888-as lett. És még neki állt feljebb, ott pampogott valamit oroszul, aztán felpattant a bringájára és elviharzott. Mondjuk én sem voltam rest pampogásban, nem kicsit kiabáltam vele. A kerekem nem forgott, úgy odacuffant a bal villára, hogy kampec dolóresz. És itt jön a rutintalanság: fogalmam sincs hogyan kell nyolcast kiszedni.

Nem forgott.

Miki a célban megmutatta, hogy ha alárakok egy követ a másik oldal alá és ráugrom a brutális súlyommal az egyik oldalra, akkor ki tudom szedni a nyolcast annyira, hogy elforog a kerék a villák között. De így csak álltam ott elkeseredetten, mert azt gondoltam, hogy szerintem még mindig dobogóközelben vagyok (nem értek utol a nénik), de így nem tudok menni. Egy lefelé szakasz jött, ott tudtam úgy gurulni, hogy erőből hajtottam a pedált. A lejtő végén megálltam, hogy na, ez nem lesz jó, szétcseszekülöm az egészet még ráadásul, így fogtam magam, fel a bringát a hátamra és irány a cél. 25 percet gyalogoltam és eszembe jutott a könnyű bringa esete Tót Marival. Mert ez most palackostul, pótszmötyisgumistul, szódáspatronostul együtt 12 kiló volt. Próbáltam kicsit változatossá tenni az utat tolással (az nem volt jó), vállra tétellel, egyik oldalon cipeléssel, másik oldalon cipeléssel. Az útba eső pontokat megfogtam, meg az átfutót is . Aztán bekéredzkedtem a célkordonnál a kordon mögé, hogy legalább a célt ledughassam, de egy rendező bácsi kézségesen dugott helyettem.
A bringámat most csinálja a verseny bringaszervize, azt mondta a srác, hogy van mit rajta dolgozni, mert a felni is szépen eldeformálódott. A gumi is lekéretőzött az egyik oldalon, ahol hozzászorult a villához.
Egyébként nálunk 45-ben a francia néni verhetetlen. Egy Roni-féle alkatot és sebességet tessenek elképzelni, huhh, láttam ma tekerni. Ugyanígy láttam ma a 40-es győztes nénit, aki szintén nagyon jó. Meg úgy általában, a szenior bácsik is nagyon nyomják. A nénik nem mindig. Ahogy ez lenni szokott.

Defektvédelem
Tényleg nagyon sok szúrósság van, gyakorlatilag tiszta szúróka az egész talaj. Penha Garcia, erős napsütés, és a hajam már nem, de a kevlár-szmötyis belső kombó még mindig tart .

Sün is megérkezett (a szúrósról jutott eszembe ), pont jókor jött, mert holnap teljes gőzzel részt vehet a pihenőnapon.

EB Elit középtáv
Ahogy ezt már írtam, a juniorokat és az ifiket kiküldték a szeniorokkal, ezért mire az EB felnőtt része elindult, a fiataloknál már volt eredmény és akik már letudták a versenyt, azok mind tudtak tömörülni az átfutónál. Az átfutó előtti hullámzó ösvényt már emlegettem, de azt még nem, hogy egy tó partján kellett a kanyart bevenni, szóval nemcsak a közelítés volt látványos, hanem úgy az egész átfutás, majd biztosan lesz sok felvétel a középtávról készülő EB kisfilmben. Az átfutó kanyarja után volt még egy nyomós fölfelé a pontig, ott minden versenyző bemutathatta mit tud, sőt, a pont utáni hosszú húzós felfelé is végig látszott. Iszonyúan jól nyomták a franciák, de jól mutatott Tichovska is Repinával harcolva, Marika Hara is egy állat, Emily is az volt (bár ott már látszott a fején, hogy mérges, kb. egy perc hátránya volt az átfutón, és ezt hallhatta a szpíkertől), és még meg lehet említeni látványban a Tobias - Kevin háziversenyt, akik szintén nagyon szépen nyomták egymás ellen, de meggyőző volt Jussi is. És amikor már azt hitte az ember, hogy látta a leggyorsabbakat, akik hihetetlen sebességgel közlekedtek felfelé is, akkor jött Foliforov, és majdnem kétszer olyan sebességgel távozott. A befutó is felfelé volt, hogy ott hogy jött, hát mint két állat. Meg is nyerte. Aki még nagyon szépen sprintelt felfelé, az Jussi volt, de ő szegény lemaradt végül a dobogóról. Az viszont érdekes, hogy a részidős eredmények alapján Foliforov 20 másodperces cél-sprintje nem a legjobb, többen is jobbat mentek nála, de azokat én nem láttam sajnos.

Itt egy 12 másodperces ízelítő a cél előtti emelkedőről, szereplők: Cédric Beill, Jiry Hradil és nem mellesleg Gaelle Barlet, aki jól megnyerte, plusz egy francia résztvevő szelfi-botján lengedező GoPro kamera, hogy a nyaka nyúlna meg a gazdájának.
https://www.dropbox.com/s/oynuwq0fugglg7p/IMG_1369.MOV?dl=0

Ez meg itt az átfutóra közeledés autentikus magyar hangokkal, sajnos a hullámzó ösvényen haladás lemaradt az elejéről:
https://www.dropbox.com/s/k8fyp1j6085v5fv/IMG_1366.MOV?dl=0

A GPS tracket biztos mindenki látta, a lányokhoz annyi adalék, hogy Emily kavart a 9-es pontjánál (ld. kép). Utóbb reklamált, hogy ő azt hitte, hogy a pont az úton lesz, mivel sem a bulletinben, sem az eligazításon nem hívták fel a figyelmet arra, hogy úton kívüli pontok is lesznek. Ez picit sic!, mert elég jól látszik, hogy a kör közepe a két út között van.

Az ominózus 8-9-es átmenet. Engem a 8-as előtti dózeren csaptak el, Emily meg a 9-est túrta meg legendásan.

Mindegy, Emily nagyon mérges volt, és amikor megtudta, hogy csak 6., akkor odament a rendezőséghez, hogy szeretné magát diszkvalifikálni, indoklás: miután bringával fel-alá mászkált az úton, mert azt hitte ott a pont, és nem találta, kétségbeesésében lerakta a bringát az útra és bement a susnyába gyalog és úgy találta meg a bóját és dugott. Tehát a 9-est bringa nélkül fogta meg. A rendezőség nem fogadta el az ön-feljelentést, és kihirdette hatodiknak Emily-t. Nem picit csalódott, a második hely után is nagyon el volt kámpicsorodva. A részidők alapján nem a 9-esen múlt neki a dolog.
Ja, és az M50-es pálya megegyezett a női elittel. A W45 meg a junior fiúkéval.

Pénzes vs. Kupriyanov
Az orosz juniorral való ütközéshez annyit, hogy a világkupáról származó ismerősi kör és némi diplomáciai közreműködés segítségével sikerült megtalálni Alexej Kupriyanov junior versenyzőt, és tisztázni az esetet. Egy svéd ifi, aki egyébként meg is állt segíteni, csak elküldtem, látta az esetet, úgyhogy nem volt kétséges, amit aztán Alexej is bevallott: a térképet nézte és tekert ész nélkül a lefelében, és nem számított rá, hogy lassítok és be fogok kanyarodni előle. Ezért aztán tisztáztuk, hogy egyrészt senkinek sincs szeme hátul, másrészt meg ha baleset részese, akkor tessék megállni segíteni. Szégyellte magát a srác, az edzője meg piszkosul leszidta, remélem azért nem küldik el Szibériába. A végén kezet fogtunk és mosolyogtunk, még beszélgettünk is néhány szót.
A felnit kiklopfolta szépen a szerelő srác, egész jó lett. Esetleg akkor fogom érezni azt a pici nyolcast, ami benne maradt, amikor 50-nel megyek lefelé aszfalton. De ilyen nem nagyon lesz mostanában, talán még sosem volt.
A részidős adatokat megnézve, ha nem tanyálok el, akkor meglett volna a 2. hely, mert Tamsin nénit befogtam volna, láttam bringacipelés közben hogy mennyire el van csigázva. A 9-es átmenetben fél perccel jobbat mentem nála úgy, hogy közben elestem, káromkodtam, toltam a bringát és a vállamon vittem, és akkor már nem volt köztünk egy perc. Persze teljesen felesleges ilyeneken morfondírozni. Utólag megnézve eszetlen útvonalválasztásom volt a 2-esre és a 7-esre is, úgyhogy örüljek, hogy betaláltam a célba.

Egyéb
A sör csak 2 decis üvegben volt kapható a célban. Ez ilyen gyerekadag lehet.

2 decis bébisör. Mire jó ez?

Az olasz csapattal, litvánokkal, néhány franciával, az észt csapattal, japánokkal és egy svájci szenior párossal vagyunk egy szálláson. Most az eső miatt is mindenki döglik, vagy a kommunikációs eszközén pötyög a folyosón, ahol egyébként gigantikus méretű, valószínűleg génkezelt muskátlik nőnek. Itt kint van rendesen net, a szobákban esetleges. Luca (Dallavalle) épp most jött ki ide a laptopjával a lépcsőre.
Miki kimosta a biciklis mezeit (ő, saját maga!) és kiteregette. Ezzel nemcsak meglepetést okozott, de tökéletesen alkalmazkodik a környezethez, ahol a száradó ruhák kötelező látványelem.
Sün tegnap délelőtt megérkezett, de a rajtját már lekéste. Este gyorsan el is hívták egy VIP rendezvényre, azóta nem láttuk. Nagy rá a kereslet.

Holnap hosszútáv. Gondolkozom egy visszapillantó tükrön és egy indexlámpán.

Ez egy június 10-én született dolog, csak most ideteszem, hogy meglegyen ez is, egy kupacban a többivel. Tájékozódási kerékpár master VB, Portugália.

Nagyjából folyamatosan vigyorgok a verseny kezdete óta. Hozzáteszem gyorsan, hogy életemben először vagyok - mint résztvevő - világbajnokságon, meg egyáltalán, ilyen rangosnak mondható versenyen. Ennek megfelelően megilletődöttséggel vegyes, vidéki kislány Pesten rácsodálkozik mindenre attitűdömet eltitkolva próbálok elvegyülni a tömegben, és úgy csinálni, mint a nagyok.
Repülőjárat-késés és autóbérlési mókák után, majd némi navigációs hibát előadva a nagy portugál éjszakában,  hétfő hajnali 4-kor értünk a szállásra - ami 500 méterre van a versenyközponttól -, José Luís panziótulajdonos nagyon örült ennek. Nem sokat teketóriáztunk az alvással, kb. 3 órát sikerült /fő.
Utána volt még néhány óránk, hogy a 45 km-re levő versenyhelyszínre menjünk, ott összerakjuk a bringákat, lejelentkezzünk és valahogy ráhangolódjunk az eseményre.
Idanha-a-Nova-ban volt az első nap, a mix-váltó (egy lány, egy fiú, de mindenki két kört megy). Idanha-a-Nova az azonos nevű megye központja, jópofa kisváros egy szép nagy kőkupacon. Az ilyen helyen elvárható, hangulatos kis macskaköves utcákkal, mediterrán házakkal, száradó ruhákkal, koszlott kóbor kutyákkal, kapualjban fekvő cicákkal és hangos helybeliekkel. A verseny felé menet ért az első meglepetés minket, déli irányból, amerről mi jöttünk, nem derült ki, hogy merre van a célterület, de még az sem, hogy itt valamiféle tájbringás rendezvény van. Bulletinben térképvázlat, itiner nincs, ahhoz meg túl nagy a város, hogy bejárjuk gyorsan. Kissé elveszve kanyarogtunk a macskaköveken, amikor egyszer csak megláttam egy nénit (a későbbi sprint W40 győztesét, de ezt akkor még egyikőnk sem tudta), aki bringás mezben volt. Gyorsan odarohantam hozzá, hogy azonnal árulja el, hol lesz a verseny, de ő is csak mutogatott a hegy túloldala felé, hogy valahol ott. Mindegy, a hegyet megkerülve tényleg volt már nyíl, hogy aki ma tájékozódva szeretne bringázni, az arra tessék fáradni legyen szíves. Navégre ott volt a cél, meg ismerős arcok, megérkeztünk. Gyorsan jelentkeztünk, Miki összeszerelte a bringákat és elmentünk megnézni a nagyokat, mert itt az EB mezőnye kezdett hamarabb.
A terep: a város tetején levő parkos lakóövezet, új kialakítású utcákkal, sok-sétánnyal, némi lépcsővel, de volt körforgalom, és valami rekortánszerű dologgal borított sétány is. A parkos részt nem zöldnek, hanem sárgának kell elképzelni, ahol a fű ilyen szúrós sárga pampafű, ebben boldogan lengedező tüskés bokrok. Volt néhány nagyon izgalmas (nekem parás) köves lejtő, poros-murvás-csúszós, a végén nagyot farolós lejtő, sziklás emelkedő, de talán inkább a többi bringásra kellett figyelni, mert iszonyú sok pont volt kint és mindenki összevissza tekerészett. És akkor még ott voltak a sétányokon szatyrot cipelő helybeli nénik is, akik szerint a járda az övéké, és kész. Kutyák (amiktől félek). A bulletinben az volt, hogy elvileg le lehet térni az útról bárhol, ahol ezt a térkép nem tiltja, de valahogy erre a szúrós pampára nem nagyon mentek rá a bringások. A tegnap esti masters eligazításon mondta is az ellenőrzőbíró, hogy persze, bárhol le lehet vágni, akár futva is - de repülve a legjobb, tette hozzá félhangosan. Ebből lehet sejteni, hogy inkább ne rövidítsünk átvágással.
A mix-váltós pályákat nagyon gyorsan lebringázta az EB mezőnye, ahol a franciák nyertek, André Hermet büszkén is mászkált a cél közelében. Nem nagyon tudtuk követni egyébként a váltót, egyrészt a szpíker sem volt profi, másrészt meg a pillangós pályák közepe átfutópont is volt, ahol folyamatosan jöttek-mentek, és nem lehetett tudni, hogy aki most ott elment, az a melyik váltó melyik pillangószárnyára megy ki éppen.

Bemelegítés a pálmafák árnyékában, de jó nekem.

A szenior és ifi meg junior mezőny együtt indult, másfél órával a normál EB rajtja után. Hát először is a nagy rutinos nénik kiszorítottak a rajtvonalról, guggolva fogtam a lefordított térképet, hogy el ne fújja a meleg szél. Aztán ahogy bepasszíroztam a térképet a tartóba, felpattantam a nyeregbe, akkor meg leszállítottak, hogy a következő vonalig futni lehet csak. Ja, tényleg. A térkép 1:4000-es volt, jó nagy, nem fért el a pálya a térképtartóban, sebaj, majd valahol kihajtom. Mire ezek lejátszódtak, addigra az összes néni felugrott a tőlem nyugatra eső hegyre. Nosza én is utánuk, hátha hagynak még nekem is valamit. Lassan leesett, hogy 1 cm tényleg csak 40 méter és minden sokkal, de sokkal hamarabb jön, mint amit úgy egy bringás sebességgel fel lehetne fogni. Próbáltam tájékozódásban lépést tartani néhány nénivel, de a gyorsabbakkal nem mertem elmenni, hátha nem az én kombinációmat kapták. A térképet alig láttam a szanaszét karistolt térképtartóm teteje miatt, emiatt a szokásosnál is többet ácsorogtam és próbáltam silabizálni. Egyszer csak jött az átfutópont, ott annyira megilletődtem a tömegtől, meg attól, hogy egy technikás sziklás-homokos meredek lejtőn kellett leereszkedni kb. száz üvöltő néző szeme láttára, hogy az átfutó után teljesen elvesztettem a fonalat és egyszerűen nem értettem, hogy melyik vonal merre megy. Sőt, az egészet nem értettem, hogy mi van ott azon a színes papíron. Felnyomtam a dombtetőre, ahol már nem látnak, hogy ott nyugodtan megállva hátha rájövök mi van, de nem jöttem rá. Mindez csak akkor derült ki, amikor a befutópontot fogva nézem, hogy jé, hát a 10-est nem is fogtam meg. Jé, a 11-est sem. Jé, egy teljes pillangószárnyat kihagytam. Álltam tanácstalanul a gyűjtőponton, aztán kb. három perc múlva úgy döntöttem, hogy Miki ne napozzon többet állva a célban, bemegyek váltani, aztán majd a második körben megpróbálok figyelni. Miki jól ment, ő nem hibázgatott, jó útvonalakat választott, úgyhogy 20 perc múlva már jött is. A második körben már én is kezdtem rájönni, hogy milyen rendezvénybe csöppentem, és szinte hiba nélkül végig tudtam menni rajta, lassan. Miki is jobbat jött a második körén, mint az elsőn, úgyhogy fogjuk fel ezt a mix-váltót mint egy model eventet.
Este volt a versenyközpontban egy eligazítás az egyes versenynapokról, ahol kiemelték megint azt, hogy az erdő szúr, és az elmúlt évszak extrém mennyiségű csapadékadagja miatt soha nem látott nagyságokat ért el a vegetáció. Hogy nyakig ér a fű, meg egyáltalán, minden, és úgy fűnyírózták-gallyazták ki az utakat. Erről képeket is mutattak, hogy mindenki menjen az út két szélén, mert középre hányták a levágott biomasszát. A többi nyalánkságot majd a későbbi versenynapokhoz írom :).

Hófehérke teljes harci díszben.

Sprint
Penha Garcia, hasonló helyes kisváros egy másik kőkupac tetején, de girbegurba utcákkal, lépcsőkkel, macskaköves sikátorokkal. A verseny egyik fele leginkább az óvárosban zajlott, a másik fele meg lent valami ipari övezetben, de az sem volt nagyon csúnya. Ott lent volt egy kis terepen tekerés is, de nem sok, leginkább fűben vagy köves ösvényeken.

Rajtkaranténnal kezdtünk, bár minket ez nem nagyon hatott meg, mert mind a ketten korán indultunk. A rajt fent volt a csudában a hegyoldalban, ahová egy olyan köves lejtőn kellett felmenni, ahol még az elitek is leszálltak. Mi is :). A rajt előtt felszereltem a vadiúj térképtartót, aminek átlátszott a teteje. Amikor beletettem a térképet, akkor majdnem felkiáltottam, mint anno Esmeralda tette volna a magyar sorozatnézők adakozásából összedobott szemműtétje után: látok! Szóval nem agyonhasznált térképtartóval kimenni nem hátrány. Ja, és a rajtban nézegettem, hogy kik lesznek az én pályámon, mert a 40-45 egy pályán ment. Lttam a későbbi győztes francia nénit, és azt is, hogy iszonyú erős. Még melegítettünk is, rendesen, ahogy kell. A sprint előtt Miki csak annyit mondott, hogy lasssssan menjek, nagyon lassan, ne rohanjak, csak ha nagyon tudom, hogy hol vagyok. Ok, igyekeztem így csinálni, végül is az volt a célom, hogy ne szálljak el és ne fogjak rossz pontot.

Az egyes nagyon könnyű volt, azt nagyon megtekertem, aztán a kettes is megvolt hiba nélkül, a hármasra felfutottam inkább a lépcsőn, az is megvolt, és így mentem tovább. Sokat álltam, inkább nézegettem a térképet, csak nehogy kiszálljak. Na ja, könnyű úgy térképet nézni, hogy látom is. Ahol tudtam és nem kellett nagyon figyelni, ott nyomtam, ahogy csak bírtam. Azt láttam, hogy a mögöttem egy-két-három perccel indulók nem fogtak be, ennek örültem. Örültem, hogy mindig tudtam hol vagyok és hogy nagyon szép helyeken vagyok, meg hogy egyébként lehet pörögni. Láttam a 40-ben győztes nénit, iszonyú gyorsan tájékozódott, pitty-putty, be a pontra, ki a pontról. Én még ilyet nem tudok, mint ahogy menet közben dugókázni sem. Ezzel azért szépen telnek a másodpercek, az állásokkal meg még jobban, ezeket sosem fogom tudni behozni tekeréssel, hát ez van.
Az átfutó után már csak 5 pont volt, onnan nagyon izgultam, hogy el ne szúrjam a végét, de nem is hibáztam már és el sem hittem a gyűjtőn, hogy már ott vagyok. Álltam néhány másodpercig ott is, hogy biztos, biztosan ennyi volt? Ennyi, és aztán vigyorogva besprinteltem. A szpíker azt mondta, hogy második vagyok. Micsoda? Én? Nem hiszem el! Remegő lábakkal mentem oda a részidős fecnikét elvenni, tényleg ott volt rajta a kettes! Ha nem jön be valaki elém az utánam indulók közül, akkor ez marad is. Maradt :). Ezüstérmes vagyok egy VB-n, juhúú!
Miki azt mondta, hogy azt feltétlenül írjam meg, hogy az a magyar, aki észrevette a térképen, hogy az óvárosi sűrű rész 1:4000-esben ki van emelve a térkép egyik sarkában, az 8 hellyel jobb helyezést tudott elérni. :) Ő vitt GoPro-t, megnéztük este merre ment, nagyjából ugyanaz volt a pályavezetése, mint nekünk, csak ő kevesebbet állt, viszont lassabban tekert. M50-ben piszkosul nyomják némelyek, meg egyéb szenior kategóriákban is. A nénik is.
Volt célkarantén is, ami pokoli napsütés esetén nem lett volna kellemes, de így felhős időben nem sültünk meg. Néztük, hogy hogyan érkeznek sorra az elitek, ki mennyire örül vagy nem örül, ki mennyire elégedett magával. Kevin például majdnem ugrált örömében, amikor beért, úgy vigyorgott, mintha nyert volna. Emily meg nem volt túl boldog - minden relatív. A cél egy jó kis lejtő végén volt, az iszonyú sebességgel tekerő és remek fékkel rendelkező kedves versenyzők szép nagyokat estek a betonon, illetve rendszeresen felborogatták és letarolták a céldoboz állványát. Ez mondjuk tanulságos volt későbbi rendezvényekhez.

Pódiumon, sárga virággal. El sem hittem.

Még egyéb érdekesség: M50-ben indult Tom Hollowell, az IOF új főtitkára, Miki fél perccel megverte :). Tom Hollowellnek ez volt az első tájbringa versenye, azt mondta, hogy nagyon tetszett neki. Persze, mondott volna mást? Amúgy tényleg nagyon jó pálya volt, remek rajttal, nagyon izgalmas pályavezetéssel, odafigyelős, de mégis pörgős részekkel, szóval én nagyon élveztem.

Egyéb:

• Az eredményközlés eléggé esetleges, az egyik sarokban időnként kitesznek egy SI-ből nyomtatott eredménylistát A4-es papírokon, aköré gyűlik mindenki.
• Minden pontnál pontőr van, igaz eddig csak lakott területen volt verseny.
• Nagyon aranyos, ahogy a helyiek rácsodálkoznak a bicikliző emberekre. Egyébként rengeteg a polgárőr vagy micsoda, szóval azok, akik az utakat biztosítják, a járókelőket és az autósokat terelgetik. Erre nagy hangsúlyt fordítottak, hogy a helyieket ne üttessék el egy-egy száguldó világbajnokkal. Mókás jelenet volt például az, amikor egy óvodáscsoport A-ból B-be menve azt az útvonalat választotta, amelyik a gyűjtőhöz vezető szűk utcán, majd a befutó mellett vezet. Itt volt vagy 5 rendező+óvónénik, akik terelték a gyerekeket, meg közben másik 3 figyelte, hogy Jussi és barátai ki ne menjenek közéjük.
• A hangulat vidám, ezek közül is a legvidámabb a flower ceremony volt. Itt Andy Conn, az M45-ös bronzérmes a pódiumról az őrjöngő brit tömegbe dobta a kapott csokrát, mint egy jobb menyasszony.

Talán Puffy volt az, aki néhány hónappal ezelőtt megkérdezte, hogy volna-e hajlandóságom indulni Zánkán a 24 órás váltón? Perszehogyvan, mondtam egyből, mert tényleg volt. Mindig is szerettem a különböző gyötrelmeket, ha ezt csapatban lehet űzni, az meg még jobb. Össze is jött egy szuperjó csapat, amelynek szinte minden tagja - Ágit kivéve talán :) - bőven a lányom lehetne, ha Orsós lennék, akkor meg egyenesen az unokám. A TájBringák nevet végül nem tudom ki találta ki, de nekem nagyon tetszett, szerencsére a többieknek is. Le kellene védetni.

Még sosem indultam sima MTB versenyen, vagyis de, egyszer a 90-es évek elején, amikor a Csanyikban volt valami rendezvény. Ott felütős defektet kaptam a kisvasúton keresztben nagy svunggal átkelve, lezárva ezzel a 20. századi kerékpáros pályafutásom.

Az előkészületek

Az esemény előtt nézegettem a tavalyi-tavalyelőtti képeket, kérdezgettem azokat, akik már voltak, hogy egyáltalán hogy néz ki ez az egész? Úgy tűnt, hogy a homályból valamiféle kép kezd kialakulni, de aztán minden majdnem teljesen más volt, mint ahogy elképzeltem. És ez így szokott lenni.

Eldöntöttem, hogy mivel félóra autókázásra lakom a tetthelytől, az lesz a legjobb, ha már pénteken este ott alszom. Másfél órásra terveztem az összepakolást, de a végén 3-4 óra lett belőle, mivel a kertben is össze kellett szedni mindent a beígért hétvégi vihar miatt, meg a sütiket is sütöttem közben. Szóval a lábammal karikáztam, a kezemmel citeráztam, az orrommal reszeltem a tököt, fülemmel sütöttem nyújtottam a tésztát stb. Ilyenkor szokott Gizike nagyon ráérezni, és jönni, hogy "anya, kirakózunk?". De most ő sajnos már nem volt ott. Így a szá(ja)mmal majdnem vacsorázni is tudtam.

A volvóka kubatúrában elég erős, de majdnem kicsinek bizonyult. Hát egy családi nyaralásra nem visz az ember ennyi cuccot, gondoltam magamban, amikor a 130. méter hosszabbítót is behelyeztem a csomagtartó egyik dobozába. Kempingszékek, elosztók, az összes bringásmez-garnitúró, sátor, derékaljak, hűtőláda, anyámtyúkja, fejlámpák, banánjelmez, méhecskejelmez, hátsó piroslámpák, tökösmákos, almás-otellós lepény, délről megmaradt sztrapacska, minden bent volt. Na, mit hagytam otthon, na, mit? Nemsokára kiderül.

Este 8 körül indultam otthonról, egy kis kanyarral még először Veszprémbe, felvenni a ViviCsabi duót. Szegények biztosan örültek, amikor mondtam, hogy még először bemegyünk a kisteszkóba, mert nincs nálam sör és anélkül Puffy nem enged rá a parcellára. Már sötét volt, amikor a zánkai táborba megérkeztünk, ahol kiderült, hogy Puffyék szobát foglaltak, amiben rendes ágy volt. Először nem értettem, hogy ki kivel van, de aztán felmentünk a parcellához, ami a váltózóna mellett volt egészen. Ott felvertem a sátrat a sötétben. Akkor derült ki, hogy otthon hagytam az egyetlen szuperul működő, remek fényű és hosszú élettartamú akkus fejlámpámat. Volt még 2 másik, de az vicclámpa, tehát lesz még egy utam haza, de jó! Talán este 11 óra volt, amikor bemásztam a sátorba, kölcsön hálózsákkal, mert azt sem hoztam. Egyszer csak teljesen elaludtam, de arra még határozottan emlékszem, hogy egy szerintem órákig szóló pure basszus dallam (dumdumdumdumdumdumdum) egyszer csak abbamaradt. Egészen reggel 7-ig aludtam, amikor azt kezdtem el álmodni, hogy valaki befűtött. És tényleg. Kipattant a szemem, aztán én is a sátorból, és azonnal szembesültem Cicacsaláddal és Esztivel, akik ott reggeliztek már a sörasztalnál. Próbáltam még aludni a sátoron kívül, de nem ment, túl izgatott voltam. Ja igen, merthogy megszületett a döntés, amikor én gyanútlanul tekertem a tökösmákost otthon, hogy én fogok kezdeni. A kiválasztási algoritmus nem tudom mi volt. Vagy a félelmetes kerékpáros tömegrajtos rutinom, ugye, az döntött, vagy a rendkívüli technikai képességeim, emlékezzünk csak milyen jól vettem be a kanyart aszfalton az áprilisi HHH-i CSTSZ-en. Nem baj, én szívesen kezdek. A taktika a páros menetelés volt, nekem Vivi volt a párom, már bejöttünk egymásnak a sprint váltón is. Hajrá DTC.

Térjünk a lényegre

De azért izgultam nagyon. Reggel hazaugrottam a fejlámpáért és a hálózsákért. A lányok elmentek pályát bejárni és jöttek vissza, hogy van bukkanó meg huplik és kordon között kanyargás. Egyik sem erősségem :). Fél 11 körül elmentem én is pályabejárni, Luby jött velem és idegenvezetett, nagyon hasznos dolgokat mondott. Elég jól ismerte a pályát és azt mondta, hogy jobb, mint a tavalyi. Én is megnyugodtam, mert simán átmentem a huplikon, nem estem el a kanyarban - mondjuk bejárási sebességgel csúnya is lett volna. Kicsit több előzési lehetőségre számítottam, de kinéztem magamnak a mezőt felfelé és a rövid felfelé dózert, hogy ott fogok majd mindig robbantani. Csak szerényen.

Állítólag 600 aktív résztvevő volt, ebből becslésem alapján mondjuk 100-an rajtoltak. Rutin Bélánéként a rajtba állva azonnal elkövettem azt a hibát, hogy utolsó előtti-előttiként álltam be hátra. Ezért aztán az első kör sorakozással telt. Kb. a 3472-es sorszám volt az enyém. Sorban álltam az első éles balkanyarban, a második éles balkanyarban, a csikicsuki felfelénél. Aztán mezőn megelőztem végre vagy 10 bubis csigát. A mezőn láttam Orsit is magam előtt, de elég messze volt és nem bubival. A következő sorakozás a gumikerekeknél volt, aztán a duplahuplinál, majd utána a kanyarokban, pfff. Iszonyú mérges voltam. És ezek a gyökerek nem engednek el! A második kör már jobb volt, egy perccel jobb lett az elsőnél, és akkor még azt gondoltam, hogy tudok 14 perc alá menni majd. Hát nem tudtam :(. Az első két kör után egy brazil szappanopera hősnőjéhez hasonló vehemenciával mentem vissza méltatlankodni a sátorhoz, miszerint ez a sok kulturálatlan bringás megy előttem gyökkettővel és nem enged el. Mindenki mosolyogva nyugtázta, hogy felfedeztem a spanyolviaszt. Ittam valamennyi vizet, aztán megint mentem két kört. Nagyon meleg volt, az egekben volt a pulzusom (60%-ban 175 feletti volt az első 4 körben), de mégis megint csak 14 percen kívüli köridőket mentem.

 Mi ez, matiné? Az első méterek. Fotó: Csete Sándor

Aztán beérkezés, nyújtás, ivás és elmentem zuhanyozni hűvös vízzel. Utána megettem a maradék sztrapacskát és próbáltam pihenni, néha kimentem a váltóhelyre megnézni a többieket, ja, meg átmentem a kolomposok mellé drukkolni. Az idő telt, a hőség dúlt, én meg nehezen viseltem. Gondoltam biztosan azért, mert fáradt vagyok, ezért lefeküdtem a gyékényszőnyegre a sörpadok alá. Megmértem a nyugalmi pulzusom, 90. Hoppá, ez nem olyan jó, gondoltam, és akkor jutott eszembe, hogy inni kellene, tekintve, hogy váltás után sem ittam néhány deci algásvíznél többet, azóta meg - két órája - nagyjából semmit. Gyorsan elmentem központi izotóniás italt kérni, meg legyűrtem mellé még egy kis vizet is, kb. tíz perc alatt becsúszott így 1 liter folyadék, egyből jobban is lettem, lement a pulzusom is 70 körülire. Épp időben, mert megint a mi párosunk jött. Anka-Eszti is nagyon jókat mentek, Vanda és Ági is nyomták, ahogy a csövön kifért. A három női csapat elég közel egymáshoz haladt, hol az egyik, hol a másik volt elöl ill. hátul. Mi is volt, hogy vezettünk, de akkor én még nem követtem az eseményeket, mivel hol van még a vége?

Felöltöztem a második 2x2 körhöz, amikor már jöttek a felhők, Puffy aggódva nézegette a radart a neten és mondta valaki, hogy ez mindjárt itt lesz. Elindultam ki a körömre, tök jó volt, hogy nem volt hőség, jól esett a mozgás, viszont nekiállt csapkodni a villám, ezért az első körről beérve leállították a versenyt. Kb. egy órára, szuper, és utána megint tömegrajtolhatok, hurrá! A második tömegrajtnál már középre álltam és így nem is kellett annyit sorakozni, mint először. Ez a rajt már nagyon tetszett. A szpíker kellően idétlenkedett, visszaszámoltunk és a Prodigy Firestarter-jére lehetett indulni. Pedálkattanások kórusban, lúdbőrözés és vigyorgás part 1.

Megint lement a két kör, mentem pihenni. Gondoltam, hogy kellene lámpa, de aztán lusta voltam lámpát szerelni, ezért az utolsó két körnél az erdőben már semmit nem láttam. Efelőli - mármint, hogy nem látok - kétségbeesésemet jól mutatja az alábbi kép és az időeredmény is.

Mielőtt kimentünk Vivivel erre a 2x2 körre, volt egy kis egyeztetés arról, hogy átálljunk-e a 3x2-es menetre. Én mondtam, hogy mivel alig ettem délután, a harmadik duplát nem tudom hogy fogom bírni, ezért mellőzném, de a többiek azt mondták, hogy nem gond, akkor Anka-Eszti kezdi a 3x2-t, mi meg Vivivel majd hajnalban befejezzük. Így mindenki többet tud pihenni egyhuzamban. Oké. Az nem esett jól, hogy nem volt meleg víz este 9-kor, de a sűrű gyíkleves, amit a kemping-gázfőzőn készítettem, kiváló hegymászások utáni fáradtságot és ízeket idézve, az jól esett. Csakúgy a Bergmann Ernő szállította angol mákos-csokis nemtudommi.

A többiek

A többi tájbringásokkal érintett csapat is nyomult rendesen. Volt, akit sokszor láttam, pl. Danit. Őt láttam a pályán is, a váltózónában is álltunk egyszerre, meg nagyon szerette a biciklijét ide-oda tologatni valamilyen okból. A többi fonnyadt makkot - Luby kivételével, mert őt láttam tekerni is, meg a rajtban jó pozíciót keresni a feje fölé tartott biciklijével - szinte csak a sátruk környékén láttam. A fonnyadt makkok egyébként gyorsan élre álltak és nagyon meg is nyerték a kategóriájukat, de nyertek a Káosz Amigos-ok is.

Ja, és Cica. Ő 5. lett szólóban. Hát, ha ő nem lenne, ki kellene találni. Ő még pálya közben is szórakoztató, esküszöm. Találkoztam vele néhányszor, mindig odaszólt valami hülyeséget, Isten tartsa meg a szokását.

Az egyik száguldó virágról utólag kiderült, hogy tanítványom volt :). Így jár az, aki szenior.

Bagoly

Úgy számoltam, hogy 3:15 körül legkésőbb ki kell mennem a 3x2 körre, ezért 2:45-re beállítottam az órát, Puffy rászerelte a kobakomra a lámpát és este 11 körül elvermeltem a sátorban. De nem tudtam elaludni, mert Bíró Ádám szpíker túl szórakoztató volt. Nagyjából alfában hallgattam végig több órát, közte az éjfél körüli futamot, tehát tessenek kérdezni, szó szerint tudok a kommentárból idézni. Örültem, hogy nemhiába hoztam el a talpig polár banánjelmezt, mert Csabi felvette, ráadásul spermának nézték. Meg hogy Benő végigment a pályán kukiban és hasonlók. 2:10-kor kimásztam a sátorból, hogy na, eleget aludtam, megnézem mi a helyzet. A helyzet az volt, hogy egy ideje nemcsak a szél fújt ezerrel, hanem az eső is kiválóan esett, a pálya nekiállt csúszni és horrortörténeteket mesélt mindenki, aki egy-egy körről beért. Kiderült, hogy kissé lassabban haladnak a lányok a tervezettnél, ezért még "alhatok" egy kicsit. Visszamásztam hanyatt feküdni a sátorba, azt hiszem ekkor aludtam is, de 3-kor felkeltem, felöltöztem, hogy ázhassak-fázhassak egy kicsit a váltózónában. Mondjuk egy órácskát. Vivi is megérkezett a menő szállásról, ott dideregtünk egy hálózsák alatt, mint a verebek. 4-kor mentem ki az első 2 körre, hát mit mondjak. 17 perces kör. Fáztam, csúsztam és köszönettel tartozom a fotósoknak, hogy nem lőttek rólam egy vicces képet. De legalábbis nem tették közzé :). Az eső viszont elállt, és bámulatosan gyorsan száradt a pálya, a második kör már egészen jó volt. Vivit biztattam, hogy nyugi, tök jó lesz a pálya. Ő szereti a hideget is, ami volt bőven, úgy 15 fok körül lehetett, széllel bélelve. Pihenéskor ettem egy kis Bergmann-féle sütit, ettől erőre kaptam és utána 2 perccel jobb köröket mentem. A második menet után (18-as karika jön) egy kolbász-kifli kombót nyomtam le a torkomon. Nyamnyogva és hálózsákba burkolózva.

Halálfej Izolda reggel 6-kor lelkesen gondol a következő 2 körre (fotó: Debnár Zsu)

Érzelmes rész

Bár úgy fáztam, mint a kutya reggel 5 körül, amikor Vivit vártam a második duplájáról, azért ez a hajnal volt az egyik legemlékezetesebb rész. Egyrészt amikor a felkelő napot láttam a mezőn tekerve, akkor nemcsak a hideg miatt lúdbőröztem. A napfelkeltét nem hülyeségből találták ki, de mivel sosem bírok korán felkelni, ritkán van benne részem. Ugyanakkor olyan jó volt látni a sok eszementet, aki ott nyomja a csapatáért. Bíró Ádám még aludt, ezért csak zene ment a táborban. De milyen zene! Nem tudom ki volt a DJ, de hibátlan zenét talált a fáradt napfelkeltéhez. Ha nem lettem volna szégyellős, a könnyem is kijött volna tőle (na jó, kijött), annyira jó volt ott lenni. Hatalmas béke volt, kívül is, belül is.

Mindjárt vége

Reggel 7 és 8 között aludtam egyet a sátorban, kb. mint egy lőtt kutya. Aztán Vivi jött valamit kérdezni, meg mások is beszélgetni, ezért aztán nem is aludtam már vissza. Az éjjel és hajnalban, amikor a friss Anka és Eszti nekiálltak körözni, akkor elhúztunk egy kicsit a Virágoktól és feljöttünk a Merkapt-os tyutyuk közelébe. Reggel 8-kor kb. negyed kör hátrányunk volt csak. Úgyhogy újratervezés, ki mit bír stb. Nekem az jutott, hogy menjek két kört 11 körül, mint a barom, utána jön Vivi, Anka, és ha Anka jót jön és még tudunk váltani, akkor még megyek egy utolsó kört, de olyan sebességgel, hogy még 24 órán belül kimehessek egy utolsóra. Ettől nem picit rottyantottam be úgy gondolatban, de úgy voltam vele, hogy próbáljuk meg. Ledaráltam a két kört, nagyon nem akartam elesni, ezért óvatoskodtam a kanyarokban, nem baj, állítólag megint közelebb kerültek a Merkaptos lányok. Kiment Vivi és valami eszméletlen tempóban, 13 perces kört tekert.

Konkrét Full Dynamik

Na, most jön az izgalom. Kiccica kiment úgy, hogy volt 13, azaz 13 perce, hogy bejöjjön úgy, hogy még lehessen váltani. Esély nem sok volt rá, de hát ne felejtsük el, hogy ő Tamás-Debnár leszármazott, akik nem piskóták. Cicát mindenki tudja, hogy droid, de én emlékszem, hogy Zsuzsa 240%-ot tudott teljesíteni csapatért kb. ennyi idősen, mint most Anka. És Anka megjelent 12 és fél percnél a bokrok mögött. Bakker, ez BEJÖN ÚGY, HOGY MÉG TUDUNK VÁLTANI! Ekkor végképp köcsögbe estem. Mert azt tudtam, hogy végig tudom úgy nyomni a kört, hogy kifolyik a szemem, meghalok és simán bejövök 15 percen belül. De attól féltem, hogy elesek. Hogy olyan balfácán, szerencsétlen, ügyetlen liba tudok lenni, hogy el fogok esni, annyira izgulok. És nem akartam, hogy ezen múljon. Ha csak az lett volna a feladat, hogy ugrasszam ki a szívem a helyéből, akkor nincs gond, de itt kormány is van az ember kezében. Álltam ott a váltózónában és meg voltam nyuvadva, világfájdalom a szememben, amikor Anka fogta magát és NEM JÖTT VÁLTANI A VÁLTÓZÓNÁBA, hanem továbbment. Mint ment, repült! Volt annyi esze, szíve, nem tudom, hogy mije, hogy felmérte a helyzetet, hogy nincs értelme fél perc váltást kockáztatni, ő inkább végigmegy még 1, illetve még 2 kört. Én ujjongtam, Zsuzsa a fejét fogta, Puffy esküszöm, hogy mosolygott, és tudta, hogy meglesz. Anka leelőzte az utolsó előtti körben, kb. 23 óra 55 perckor a Merkapt-os lehányzót.

Ezt a bozótot, bocsánat, mezt mennyiszer láttam a pályán! (Fotó: Borsa Miklós)

Sajnos lemaradtam a befutóról. Puffy kérésére kimentünk Ankának kiabálni a szalonnasütőhöz, hogy nagyon hajtson. A felelősség súlyától megszabadulva szinte repültem a stoplisban ki a pályára, és kiabáltunk erősen. Megvártuk a plusz kört is, az is megvolt. De jó volt látni az utolsó körön tekerőket! Ez volt a második feelinges rész. Meleg volt, vége volt, béke volt. "Senki nem haragszik senkire" ;). Az utolsó körösök közül sokan hálásak voltak a drukkolásért, a kolompolásért.

Csak akkor tudtam meg, hogy nyertünk, amikor visszaértünk a sátorhoz. Azt hiszem, hogy kiabáltam örömömben, vagy nem tudom, de valamelyik csapattárs nyakába beleugrottam, az biztos. E ööm, e bódottá! Azért utólag a befutós képeket megnézve, hát, elérzékenyültem egyiken-másikon, na.

Örülünk keményen.

Konklúzió

• Ez jó volt.
• 17 kört mentem.
• Egyszer sem estem el. Na jó, egyszer a gumik után a jobbkanyarnál belecsúsztam a borókabokorba. Mondtam egy csúnyát is akkor. Amúgy úgy láttam, hogy az a boróka elég nagy igénybevételnek volt kitéve.
• Technikailag rengeteget tanultam, a kanyarodásról, a váltásról, mindenről.
• Aludni érdemes.
• Kevlár-takony kombó rulez.

Köszönet a csapattársaknak, Áginak, Vandának, Vivinek, Esztinek és Ankának. Mindenki teljesítménye kellett, mindenki nagy volt. Puffynak a menedzselésért, Áginak a vizes törülközőkért :), a szomszédos csapattársaknak a hangulatért.

Azt hiszem, hogy az ilyen jellegű rendezvények mérföldkövek lehetnek. Vagy soha többet, vagy annál inkább. Nálam az utóbbi.

Tájékozódási kerékpáros master VB, Portugália.

A váltó arénája talán a legjobb helyszíne volt az EB-VB-nek, mármint látványt tekintve. Alcafozes település szélén egy hegytetőn egy templom környéke. A terület minden irányban messzire belátható, viszonylag szép, de főleg nyílt terület, az átfutóra közeledés, az onnan való útvonalválasztás, a célbafutás hosszú emelkedős része is látványosan követhető. A váltóhoz beállós rész egy bikaviadal-aréna mellett van, melegítési lehetőség az aréna körül. Az idő felhős, de tiszta a levegő, néha előbújik a nap és fúj a szél. Nincs valami meleg. A templom körül számomra ismeretlen funkciójú oszlopos magas párkány, bár eredetileg talán dísznek szánhatták, most tökéletes ücsörgőhely volt, ha valaki nézni akarta a váltást meg az átfutót, köszönet a kitalálójának. A keresztben levő betonizéken nem volt viszont célszerű lógni, az egyik leszakadt, szerencsére senkit nem csapott agyon. A fiatalok kezdtek, mi arra nem is értünk oda, csak a váltásokra. Aztán jött az EB váltója, először a fiúk, aztán a lányok. Ugye milyen szépen porzik az út?

Az átfutón az egyes körökben mindig változik a helyzet, és viszonylag sokan jönnek futva, pukkadt kerékkel. Hát hiába, tubeless-t nem lehet könnyen javítani ;). A legszebben Sonja Zinkl fut, nagy tapsot is kap szegény, majd eltűnik lassan a szemközti domb mögött. Pukkan a kereke Antonia Haga-nak, Kevinnek az osztrák A csapatból meg egy másiknak a B-ből, meg utána még sokaknak. Pedig nem szúrósabb a terep, mint eddig volt, legalábbis nem néz ki annak. A végén a lányoknál is meg a fiúknál is a csehek futnak be elsőnek, örülnek is elég rendesen. André Hermet nem örül, hogy a francia csapat csak második lett, pedig a második kör után még elsők voltak, csak Vojcsek túl jót ment utána. A lányoknál jól kezdett a veteránnak számító, de kiváló formában levő és néniként is remekül kinéző Nina Hoffmann (bulvár! összejött Jussival, nahát), de a cseszlovák lányok sokan vannak és jók, ezért a végén jól megnyerték a váltót.

Hajrá lányok!

Mi Mx120-ba neveztünk, Miki, én, Sün sorrenddel. Micsoda taktika! Kizárólag az döntött így, hogy Mikinek és Sünnek összesen egy bringája volt, és míg én kint vagyok, némi méretre igazítást kellett végezni rajta és a pedált át kellett rakni spd-ről habverőre. Miki megfontoltan kezdett, lásd az erről készült dokumentumfilmet itt alább. Felhívnám a figyelmet arra, hogy nem fájdítja a derekát feleslegesen hosszú hajlongásokkal sem. Olyan mókásak ezek a szeniorok, a Gigant-os bácsinak még arra is van ideje, hogy megveregesse honfitársa vállát és jó utat kívánjon neki. Kicsit más a hangulat, mint az elitnél :).

Azért a pályán jobban siettek

Félóra múlva jött az első befutó, beálltam melegíteni a bikaviadal-arénához, mentem néhány kört, amiben egész tricky részek is voltak, legalább gyakoroltam a kanyarban egynyomvonalú úton köveken átmenést esés nélkül. Egyszer csak feltűnt Miki az emelkedő alján, olyan középmezőnyben. Nem nagyon lehetett tudni, hogy aki épp bejön, az M120, M160 vagy valamelyik Mx váltó tagja, de ez nem is baj. Miki nyomta a felfelét rendesen, mondtam is neki váltáskor, hogy ügyes volt, ő meg csak annyit, hogy nagyon vigyázzak a városban az elején. Juj, ettől nem picit rosáltam be, ez azt jelenti, hogy még ő is elkavart ott, akkor mi lesz velem? Ennek megfelelő félelemmel gurultam be egyedül a városba, nagyon figyeltem a térképet és a terepet.

Város kezdete megvan. Egy út jobbról, ok, másik út jobbról ok, balkanyar, szuper, jobbra fel a kis térre. A kis téren volt egy pont. Ott megálltam, de még mindig annyira meg voltam illetődve attól, hogy nagyon vigyázzak a városban, hogy nem hittem el, hogy a kis téren vagyok már és erőből felnyomtam a bal oldali úton. Persze nem volt ott a pont, miért is lett volna, ha nem oda tették? Találtam egy másikat arrébb. Az sem az enyém. Az unott pontőr mellett átmentem egy keresztben kitett szalagon, ami az egyébként lezárt területre vitt (kizárás járt volna érte elvileg, ajaj...). Azt sem mondta, hogy fapapucs, nekem le sem esett mit csinálok, akkor már abszolút konfúciusz voltam. Falu főtere. Sehol egy bringás, csak a kocsma teraszán ücsörgő helyiek, megállok térképet olvasni. Jön egy tarka kutya, vicsorogva megugat, menekülni próbálok, gyorsan vissza a másik úton, a kutya utánam, a gazdája unottan utánakiabál, de nem valami meggyőzően. Rajtam kívül élvezi mindenki, hogy egy bringás nénit kerget a kutya, mindenfelől elégedett kacarászások, köszönjük az előadást. Igyekszem hamar lelépni a kutya elől is, magyar kutyaküldő szavakkal a számon gyorsan kimegyek a sraffozásból (kifelé menet vettem észre csak, hogy benne voltam), le vissza a kanyarba. Meglátok szemben fent egy pontot, bár semmi köze az enyémhez, felnyomom a dombra, hátha lesz ott valami, amiből helyrerakom magam. Így is lett, nagyon csúnya szavakat mondogatva robogok vissza a már látott kanyarba, fel megint a kis térre, most már teljesen egyértelmű, hogy ott kell jobbra menni, meg is van a pont 60 méter múlva. Ejnye kisfiam, mondaná az anyukám, teljes joggal. Ekkora hülye hibát! Ez 5 perc volt utólag megnézve a részidők alapján. Na, akkor innen hajtás pajtás, mint az állat, úgy nyomom a kettesre, tájékozódni nem nagyon kell, oda is érek hamar. Gyors hármas, minimális ácsorgással az egyik elágazásban. Utána 4-es, állva tekerek a felfelében, meg is fogtam egy szenior bácsit ott, aki aztán jön velem a 4-esre. Onnan szinte fej-fej mellett versenyzünk, a felfelében én vagyok elöl, a lefelékben megelőz, aztán a végén el is megy, vagy 60 méterrel hamarabb fogja előttem az 5-öst. Az átfutó után is megvan mind a két pont, aztán a 9-esre menet nem vettem észre keresztben az utat sem először, sem másodszor. Lásd térkép.

Bosszantó hiba ez is, egy-másfél perc. A végén már csak egy akadály, a 10-esről csigalassan tudok csak ereszkedni, mert maga Nermin néni óvatoskodik előttem és csak a végén enged el. Nem baj, a felfelében szintén nagytányéron kiállva próbálom behozni a behoznivalót. Csak a befutó végén ülök vissza.

Tátott szájú szúnyog a cél felé iparkodik

Miki kiabál a befutóban, hogy menjek a célba. Úristen, ennyire béna voltam, hogy kiküldték Sünt a tömegrajttal? Aztán kiderült, hogy sietnek a rendezők, mert már mindjárt 3 óra és 6-ra bent kellene lenni a versenyközpontban. Várjuk Sünt az átfutón, jön is, kiabálunk neki nagyon, rendületlenül teker. Aztán megbiztattuk rendesen a befutónál is, ennek láthatóan örült. Vagy annak, hogy beért?

Sün örül

Amiatt, hogy tömegrajt volt, fogalmunk sincs hogyan állunk, sokan jöttek be előttünk, még legalább ennyien mögöttünk. Akik nem tömegrajttal mentek ki, ott azért lehet tudni, hogy ki nyert, pl. M120, M160 meg a Mix 120-asok.

Az idő elég hűvös, néha permetez valami csapadék, mindenki pakol és iszkol haza.

Andy Conn-nal mi is örülünk a pálya elejének

A szálláson lemostuk a port és már mentünk is a bankettre. Mivel még sosem voltam ilyen banketten, tanácstalan voltam, hogy mit vegyek fel - első bálozóként, ugye. Mikit kérdeztem, hogy mi a dress code, mert semmiképpen nem akartam túlöltözni a csapatot. Erre hosszas választ adott a tiszteletadásról és a vizsgára való felöltözés elméletéről, szerintem ne menjen stylistnak :). Végül nőnek öltöztem az eseményre, abból sosem lehet baj, arra azért vigyáztam, hogy ne nézzek jobban ki, mint a menyasszony. Mezei kék ruhában, kiskabátban mentem, ennek később lesz egy kevés jelentősége. A versenyközpont folyosóján csak úgy tájékozódásképpen gondoltam megnézem az eredményeket. Nézem, harmadikok vagyunk. Kimegyek Mikihez, mondom neki, hogy én úgy látom, hogy dobogón vagyunk. Nem akarja elhinni, illetve azzal próbálja nyugtatni magát, hogy úgysem hirdetnek ki minket. Na jó, majd kiderül. Tényleg kiderült, Jorge bemondja, hogy mindjárt hirdetik a master váltókat. Itt állunk nemzeti mez nélkül, csíkos ingben, kekiszínű kiskabátban, Sün sehol, ó borzalom :). Sün érkezik, ő is kétkedve fogadja a dobogós helyet, de tényleg kiszólítanak minket. Nagyon vigyorgunk, a második helyezett angol csapat is hüledezik, Sári néni mondja, hogy ők egyáltalán nem számítottak rá, mondjuk, hogy mi sem. Utólag megnézve egy percre sem voltunk az ezüst Sári néniéktől, ezért nagyon bosszant a városi hibám is, meg a végén a másik is, simán lehetett volna egy potya ezüst. Már mindegy, a bronz is nagyon mókás. Micsoda mezőny volt! :). Milyen jót küzdhetett volna a Fonnyadt Makk team az angol zsiráfokkal!

Lejöttünk a dobogóról, beszélgetünk Amálkával (5 aranyat vitt haza a piszokja), nézem az érmem hátulját. Kategória M160. Hoppá. Nézem a Sünét, Mikiét, az is. Odamegyek a rendezőlányhoz, mutatom neki, a szájához kap, hogy akkor az egészet összekeverték a medálosztó lányok. Már lejöttek a dobogóról az M160-as helyezettek, Sün villámgyorsan észrevette, hogy a 3. helyezett svéd M160-as csapat épp egy kupacban fotózkodik. Nosza megrohantam a szélső bácsit, hogy mutassa csak azonnal mi van az érme hátulján? Mx120. Mutatom, hogy nekem meg M160, beee. Wow, cseréljük el, javasolja azonnal és már adja is a sajátját. Gyorsan szól a többieknek, akik kapkodva nézik az érmeiket. Csere-bere, egy perc múlva mindenkinek a megfelelő érme van, már a svéd és magyar csapatot tekintve. A franciák is M160-as érmeket kaptak, fejvesztve rohannak kideríteni, hogy ki nyerte az M160-at, néhány perc múlva látom, hogy ők is röhögve cserélgetnek a dán bácsikkal. Önkiszolgálás van itt, kérem szépen, illetve így kell összehozni a versenyző nációkat.

A bankett esővel kezdődik, mi a fa alá ülünk előle, a finnek padból tetőt rögtönöznek és burkolják a babos rizsát. Szardíniát kapunk előételnek, éhesek vagyunk, mint a malac, én egyből meg is ettem hatot, számomra ezzel a vacsora véget ért, bármennyire is volt még főétel. Na jó, még azért cseresznyét és epret is ettem, meg a mindenhol megtalálható tejbegrízt és ittam bort is. Az angol csapat mindegyik tagja bicycle repairman-nek öltözött, sárga pólóban és hózentrógeros nadrágban voltak, az egyik remek példány illusztrációként itt is szerepel.

Hogy hívnak? - szólítottam le Keith-t. Kőkólával mégsem indíthattam, mert addigra már egy háromnegyed palackkal megivott.

Egy másik remek példány az osztrák lányokra hajtott, hol Sonját fűzte, hol Michit, igen, Michit. (Addigra már nem volt szomjas egyáltalán.) Bent közös táncolás volt valami helyi néptáncsoporttal, egész sokan beálltak a körbe, kint meg DJ Manuel válogatásaira lötyögtek a fiatalok. A reggeli észt fejekről gondoljuk, hogy a party valakiknek sokáig tartott, mi kb. éjfélkor jöttünk el kollektíven.

Összefoglalás

Első ilyen nagyversenyként is, meg amúgy is, nekem hatalmas élmény volt az egész. A rendezők nagyon igyekeztek a kedvünkben lenni, minimálisat hibáztak, ennyi még kell is. Mindig lehetett tudni, hogy hol mi a helyzet, mit kell csinálni. Jók voltak a terepek, jók a pályák, a térképek. Talán a csokibolt az arénákból, az hiányzott. Vagy egy sütis, ahol édes szénhidrátot lehet kapni. Csak biotech-es, egyébként mezei müzliszeletet lehetett kapni az orifixnél, persze aranyáron.

Kifejezetten jól szervezett volt az eredményhirdetés. A bulletin ronda volt, de rendkívül aprólékosan, minden részlet alaposan benne volt. Aki tudott angolul, annak semmi nem volt így meglepetés, sem a pályán, sem egyébként.

A mezőnyből sokan hiányoztak. Nemcsak nálunk, hanem minden kategóriában szerintem a szokásosnál is kevesebben voltak. Tisztában vagyok vele, hogy az így elért eredmény nem olyan fényes, mintha mondjuk mindenki ott lett volna. Azért örülni örülök nagyon. When a dream come true érzés. Végül is nemhiába rohangáltam fejlámpával télen éjjel 11-kor a jeges hóban. Meg nemhiába nyúzta a gipszlevétel után a csuklómat Vida Szilvi, és nemhiába gyilkolt a trx-szel meg az összes kínzóeszközzel, a kezem végül tökéletesen működött. Hálás vagyok neki, rengeteget dolgozott rajtam, a Kuszi kerékpárbolt meg a bringámon. Nagyon köszönöm a sok biztatást, a drukkolást, ez is nagyon sokat adott hozzá, a teljesítményhez is, a jókedvemhez is. Az útitársamnak meg köszönöm, hogy elviselt. Én is köszönöm magamnak, hogy én meg őt :D.

Köszönettel tartozom a gránitnak is, hogy ilyen szép mállási struktúrákat bírt formálni Monsanto közelében. Geológusként majdnem olajat pisiltem a gyönyörűségtől, amikor ezeket láttam. Megunhatatlanul gyönyörűek voltak, az összes nagy kőzsák.

És akkor most kezdődhet a rendes készülés. Sok edzés terepen, technikai edzések és még több futás. Jövőre Litvánia, ott a helyünk!

Szelfi gránittal

A hosszútáv napján korán keltem, mert 9:15-ös rajtidőm volt. Ez annyiból volt jó, hogy nem volt reggel időm hosszasan izgulni, bár bőven elég volt az a 2 óra is. A versenyterület a szállásadó falunk közelében volt, így a panzióból lehetett teljes harci díszben indulni. Pótszmötyisbelső, patronok, zselé, kulacsban híg izosztár, bal kar befáslizva, lábszárvédő, dugóka, iránytű, minden megvolt. Pulóvernek zacskó, mert hideg volt reggel. A térképtartó platnit kicseréltem a nagyobbra, és akkor még nem tudtam, hogy nem is egyszer, hanem kétszer kell a lepedőnyi térképet fordítani majd menet közben. Az előrajt tőlünk kb. 3 km-re volt, nagyjából folyamatos emelkedővel, de bemelegítésnek jól esett. Mínusz 20-nál (nem celsius, hanem perc) kellett beállni az előrajtba, onnan volt egy 850 méter/60m szintes szakasz Montfortinho falucska macskaköves főutcáján (megint döbbent vidéki helyiekkel a házak ajtajában, milyen jó is deviánsnak lenni!), aztán utána egy 350/60 m-es emelkedő a rendes rajtig. Ez utóbbi kőtörmelékes úton, akit láttam, mindenki tolta az eszközét, még a junior fiúk is, de azért az jó ötlet, hogy fent van a rajt a gerincen, mert akkor lehet lefelé kezdeni. Még volt tíz percem rajtig, egyre jobban izgultam. Nyújtottam, ugráltam, de mire beálltam és a térképekhez értem, konkrétan remegett a kezem, kiment a lábamból az erő stb.. Mi lesz ebből?

Na, de az adrenalin jó barátunk. Szokás szerint utoljára indultam ki a boxból, a rajtbója után jött az első vicc, egy meredek lefelé az dózerútnak jelölt törmeléklejtőn. Előttem Wolf Eberle és egy idősebb néni próbált a bringán maradni, mentem utánuk. Egy  idő múlva elegem lett ebből: vagy én fogok Wolfnak menni, vagy nekem fog jönni a 16-ra induló junior hátulról, ha itt tökörészek. Ezért egy hirtelen támadt ötlettel éles jobbkanyarral befordultam egy szintútra. A mögöttem jövő valaki is jött velem, bácsi volt, megelőzött, nyomtam mögötte. Mondogattam magamban, hogy völgynél le balra. A völgyhöz érve felszaladt kissé a szemöldököm a szemüveg mögött. Az előzőnél sokkal vackabb és meredekebb törmeléklejtő, normális esetben senki nem venne rá, hogy bringával lemenjek rajta, de most ijedtemben leszállás nélkül rákanyarodtam, és magam sem tudom hogy hogy, tiszta halálfélelemmel, de lejöttem rajta. Ahogy a tv közvetítésekben meg a nagyoknál láttam, súlypont hátul stb. Ideje elkezdeni ilyeneket gyakorolni egy VB alatt, nem? A lejtő végén elkaptam a másik szintutat és már csak számolni kellett az elágazásokat, hopp, ott lesz az egyes pont. Még a pont előtt utolértem a 3 perccel előttem induló Sári nénit (Sarah Bayliss), hurrá, ha végigmegyek vele, akkor már nem vagyok utolsó. A kettesre egy tolós felfelé volt szerintem a vétel, mert a másik logikus útvonalat egy kis sraffozás és az ezzel járó lehetetlen átkelés a folyón kizárta. A tolás után jött nem sokkal Tamsin néni szemből, aki 9 perccel előttem indult és alaposan megtekintette a törmeléklejtős hegyoldalt előttem. A kettest együtt fogtuk, á, hello.

Rajt - 1 - 2: Le-fel a kőtörmelékben

Huhh, ha végigmegyek vele, már hátulról harmadik is lehetek, gondoltam. Mentünk a hármasra. Tamsin egészen más technikával gyűri maga alá az emelkedőket, mint én. Ő elöl a legkisebb tányéron pörget, kb. mint egy degu a mókuskerékben, én meg nagyon és középsőn combozok. A 3-asra menet ez utóbbi sokkal hatékonyabb és gyorsabb. Lett volna, ha nem nézek el egy elágazást és nyomom el rossz irányban Tamsin néni elől nagy sebességgel.

2 - 3 - 4: pedig nem is nehéz

Aztán rájöttem, utolértem megint és együtt emelgettük már nemsokára a bringát egy susnyáson, ami útnak volt jelölve. Ott én nem értettem mi van, de vagy hatan voltunk ebben a bringaemelgetős szekcióban és én nem mertem a csapatot otthagyni, ennyi ember nem tévedhet. Közben egy szarvascsorda rohant el mellettünk, deer, oh, dear. A 4-es egy szántásban volt, itt már kifelé jött a pontról a 6 perccel mögöttem induló Amálka (Aurelie Villar) és Mónika (Monica Aguilera W40 győztes). Úgy látszik ők megtalálták azt az utat, ami helyett mi a térdig érő eukákban küzdöttünk. Aurélia és Mónika a női szenior mezőny messze legerősebbjei, na, gondoltam, ha ezek együtt nyomják, egy óra múlva a célban vannak. De Aurélia - elmondása szerint - nem bírta Mónikával a tempót és végül külön mentek valahonnantól (ez azért is érdekes, mert így ránézésre Mónika inkább nagyon szép, mint erős). A 4-5-ös átmenetet mindenki jól ismeri már, én úgy döntöttem, hogy kerülöm azokat a részeket, ahol az összeérő szintvonalakra merőlegesen vannak utak, mert azok csúnya törmeléklejtőt sejtetnek. Ezért nekem egyértelmű volt, hogy le kell menni a patakhoz a kerítésen kívül, ott egy kicsit kerülni, majd a mezőn felmászni és a dózerokon kerülve szépen felrepülni a hegytetőre. A mezőn mászás nem volt olyan fincsi, mert egy puha felszántott út volt. Az sem volt túl jó, hogy a nyílt terület miatt láttam, hogy hová kell felmenni és olyan hihetetlen volt, hogy valaha is odaérek. De ezt az átmenetet végig simán megtekertem, még jól is esett a vége. A ponton álltam vagy másfél percet biztos, hogy megfordítsam a térképet és kitaláljam merre tovább a 6-osra. Vagy északról kerülöm a hegyet, vagy délről, számolgattam a szintvonalakat. Végül az döntött a déli kerülés mellett, hogy ott a végén a völgyben nem kell tájékozódni, csak ész nélkül az első balra eső elágazásban elborulni lefelé és ott lesz a pont. A tájékozódás engem mindig lassít, mert sokszor megállok, mondjuk majdnem minden elágazásban.

 Az 5 - 6 átmenet Miki térképtartóján nem fért el.

Az 5-ösről lefelé menet találkoztam Tamsinnal, aki a kerítés egyik áldozataként akkor még nem ért pontközelbe. Itt a lefelében megpróbáltam a lehetetlent: bringán leereszkedni a törmeléken a dózerre. Az első esés nagyon fájt, térdre estem valami éles kőre. Inkább szaladtam onnan, a rétnél meg vissza a nyeregbe. Szóval a völgyben menő 1-es dózer az kb. egy 3-as szutyok út volt. Tiszta aljnövényzet, kő, vízfolyások, gödrök, hogy ott nem lehetett jól tekerni, az biztos. Kicsit megbántam, hogy arra mentem, de állítólag, meg Miki GoPro-s felvételét nézve a másik oldal sem volt sokkal jobb. Hát itt a 6-osra menet úgy unatkoztam, hogy el sem tudom mondani. Mivel már jó egy órája kint voltam, gondoltam falatozom valamit, sikerült benyomnom egy fél gélt nagy nehezen, ugyanis lihegés közben sem inni sem enni nem tudok. Ebben a fél gélben is majdnem megfulladtam. Ittam hozzá néhány korty nagyon híg izosztárt. Valahogy visszatettem hátra a maradék gélt, aztán tekertem tovább kb. olyan lelkesedéssel, mint amikor a kukoricaföld mellett fut az ember és 5 km-re előre látja, hogy hova kell menni, de nem jön a vége. Majdnem 25 perces átmenet volt ez, ó espirito santo.

Utána megpróbáltam pörögni valamennyire, de csak annyira, hogy ne szálljak el. Először volt egy beletolós hosszú emelkedő, aztán pihenős, lejtős pontok jöttek (7-8). Itatóspont (9) megvan, felfelé a 10-es is, aztán csináltam egy hülyeséget a 11-esre (ld. előbbi térkép). Egyrészt nagyon sokat álltam fent a ponton, hogy mit csináljak, de amikor láttam, hogy az időközben odaérő Susana Pontes and co. nyílegyenesen lezúz tájékozódást nem igénylő, de talán kicsit hosszabb úton a dózerre, akkor én is azt választottam. Ez jó út volt, élveztem a száguldást. Eddig nem is lett volna baj, ha utána nem mentem volna el a felső dózeren az alsó helyett. Ott is lehetett száguldani, de kerülő volt és több szint. Ezekkel a teketóriázós, rossz útvonalas átmenetekkel belassultam, Tamsin nénivel együtt fogtuk a 11-est, mert ő meg az 5-ös után talált önmagára, a lenti dózeren ment stb. és jól utol is ért.

A 11-esen térképforgatás volt, majd Tamsint legurultam a lefelében, ennek örömére nem vettem észre az útelágazást, amit ő igen, eredmény: 3 perc keverészés a 12-esre. Már jött kifelé a patakmederben a pontról, amikor én még csak befelé, sok tanácstalan ácsorgás után.

12-es: + 3 perc. A 13-asra sem erre kellett volna menni.

Valami miatt úgy emlékeztem, hogy 13 pontunk van, ezért nem kicsit keseredtem el, amikor a 13-ason kiderült, hogy még van 5 pont. Gélt enni nem tudtam, ittam két kortyot az izosztárból, és megálltam a 13-as utáni itatón egy fél percre térképet igazgatni és inni egy fél pohár vizet. És bár nyomtam ahogy a csövön kifér, elég szűk volt már a cső, a végén azt éreztem a 15-ösre menet azon a köves ösvényen, hogy csak botorkálok. Ez szépen látszik is a részidőkön. Ezeken a szakaszokon már annyira féltem, hogy a fáradtság miatt valami hülyeséget csinálok, hogy indokolatlanul sokat álltam meg ellenőrizgetni magam. Csak illusztrációképpen: előttem ment egy műszaki hibával küzdő finn junior, rollerező stílusban, és rollerezve kb. olyan gyorsan ment, mint én tekerve. Csak a legvégén értem utol. Viszont láttam a 14-es után a Vasek Snupárek vezette vonatot olyan szépen elkavarni, hogy filmezni kellett volna. Ott be is előztem őket, hogy aztán félreállhassak előlük. Vasek kiabált mögöttem, de amúgy is félreálltam volna, mivel szerda óta nagyon tartok a junior tankoktól. A célban odajött bocsánatot kérni, hogy megzavart. Mondtam neki, hogy dehogy zavart, amúgy is félreállok a gyorsabbak előtt (tegnapelőtt óta meg nézegetek hátra is a lefelékben, tettem hozzá magamban).

Itt a vége, fuss el véle.

A vége jó gyors volt, csak el ne csesszem valami rossz pontfogássa, és akkor egyszer csak bent voltam. Lihegtem, mint a kutya, Orifix Jorge meg bemondta, hogy 2. vagyok. Akkor nem nyomtam mellé sem, gondoltam magamban, ez jó. Lehúztam egy szuszra a maradék izosztárt meg még egy fél liter vizet, és odamentem pacsizni egyet Tamsinhoz, akivel jól megbeszéltük ki merre ment, majd Amálka is csatlakozott. Amálka emlékezett Ronira, mondta is, hogy ha itt lenne, akkor oda is lenne az első helye. Ebben megerősítettem :).

Utána vártam Mikit, Sünt. Sün jött is nemsokára, nem volt nagyon szétzúzódva, gyakorlatilag látogatást tett a terepen, megnézte az elsősegélynyújtó pontokat amire ezen a terepen szükség volt. Kölcsönbringával első terepre merészkedés ott az 1-es környékén, nem is értem miért nem akart utána végigmenni azon a 33 km-en.

Egy finn lány nagyon fejre esett, meg voltak még ott egyéb elesettek is. Miki életben volt, amikor bejött, sőt, egészen jól életben volt. Lehet, hogy nekik volt olyan pont, ahol adtak portugál menüt? Nem tudom, azért 3 órát kint lenni ezen a terepen nem kis teljesítmény.

A közelben volt egy helyi árus, a tőle vett eperrel és juhsajttal felnyomtam a vércukromat 2-re, és maradtam nézni az EB-s futamot. A cél nem volt valami látványos helyen, egy szűk sétány melletti szúrósban lehetett ücsörögni és nézni a befutót meg a kivetítőn a befutó előtti pontfogást, no meg persze a GPS track-et. Az eredmények kint voltak a másik oldalon, valaki vagy nézte a versenyt, vagy az eredményeket a másik oldalon, de Jorge elég sokszor bemondta jelenlegi állást, tehát elég jól követhető volt a verseny eredményjelző nélkül is.

Öröm:

1. az érem az jó, nyilván.
2. nem jött nekem senki, én sem mentem neki egy fának, nincs defekt stb.
3. gyakorlásnak jó volt, most már itthon is bátrabb leszek.
4. engem nem zavart a kerítés. mondták, hogy figyelni kell rá, lehetett.
5. A 30,5 km légvonal volt. Ha ezt tudom el sem indulok :). Azt hittem ott a tekertet tüntetik fel.

Bánat:

1. csak 6-an indultunk. Ez olyan bénaság. 6 néniből könnyű másodiknak lenni. Ha 10 éves korosztályok lennének, akkor 4. lettem volna, jobb volt a két első 40-es és Amál.
2. egyelőre nem tudom hogyan kell gyorsan és jól tájékozódni úgy, hogy az ember a futásnál gyorsabban halad.

Semleges:

1. A rutint nem hülyeségből találták ki.
2. Egyél rendesen fiam a verseny előtt, ha közben nem tudsz.

Aki nem hiszi, járjon utána: