A hosszútáv napján korán keltem, mert 9:15-ös rajtidőm volt. Ez annyiból volt jó, hogy nem volt reggel időm hosszasan izgulni, bár bőven elég volt az a 2 óra is. A versenyterület a szállásadó falunk közelében volt, így a panzióból lehetett teljes harci díszben indulni. Pótszmötyisbelső, patronok, zselé, kulacsban híg izosztár, bal kar befáslizva, lábszárvédő, dugóka, iránytű, minden megvolt. Pulóvernek zacskó, mert hideg volt reggel. A térképtartó platnit kicseréltem a nagyobbra, és akkor még nem tudtam, hogy nem is egyszer, hanem kétszer kell a lepedőnyi térképet fordítani majd menet közben. Az előrajt tőlünk kb. 3 km-re volt, nagyjából folyamatos emelkedővel, de bemelegítésnek jól esett. Mínusz 20-nál (nem celsius, hanem perc) kellett beállni az előrajtba, onnan volt egy 850 méter/60m szintes szakasz Montfortinho falucska macskaköves főutcáján (megint döbbent vidéki helyiekkel a házak ajtajában, milyen jó is deviánsnak lenni!), aztán utána egy 350/60 m-es emelkedő a rendes rajtig. Ez utóbbi kőtörmelékes úton, akit láttam, mindenki tolta az eszközét, még a junior fiúk is, de azért az jó ötlet, hogy fent van a rajt a gerincen, mert akkor lehet lefelé kezdeni. Még volt tíz percem rajtig, egyre jobban izgultam. Nyújtottam, ugráltam, de mire beálltam és a térképekhez értem, konkrétan remegett a kezem, kiment a lábamból az erő stb.. Mi lesz ebből?
Na, de az adrenalin jó barátunk. Szokás szerint utoljára indultam ki a boxból, a rajtbója után jött az első vicc, egy meredek lefelé az dózerútnak jelölt törmeléklejtőn. Előttem Wolf Eberle és egy idősebb néni próbált a bringán maradni, mentem utánuk. Egy idő múlva elegem lett ebből: vagy én fogok Wolfnak menni, vagy nekem fog jönni a 16-ra induló junior hátulról, ha itt tökörészek. Ezért egy hirtelen támadt ötlettel éles jobbkanyarral befordultam egy szintútra. A mögöttem jövő valaki is jött velem, bácsi volt, megelőzött, nyomtam mögötte. Mondogattam magamban, hogy völgynél le balra. A völgyhöz érve felszaladt kissé a szemöldököm a szemüveg mögött. Az előzőnél sokkal vackabb és meredekebb törmeléklejtő, normális esetben senki nem venne rá, hogy bringával lemenjek rajta, de most ijedtemben leszállás nélkül rákanyarodtam, és magam sem tudom hogy hogy, tiszta halálfélelemmel, de lejöttem rajta. Ahogy a tv közvetítésekben meg a nagyoknál láttam, súlypont hátul stb. Ideje elkezdeni ilyeneket gyakorolni egy VB alatt, nem? A lejtő végén elkaptam a másik szintutat és már csak számolni kellett az elágazásokat, hopp, ott lesz az egyes pont. Még a pont előtt utolértem a 3 perccel előttem induló Sári nénit (Sarah Bayliss), hurrá, ha végigmegyek vele, akkor már nem vagyok utolsó. A kettesre egy tolós felfelé volt szerintem a vétel, mert a másik logikus útvonalat egy kis sraffozás és az ezzel járó lehetetlen átkelés a folyón kizárta. A tolás után jött nem sokkal Tamsin néni szemből, aki 9 perccel előttem indult és alaposan megtekintette a törmeléklejtős hegyoldalt előttem. A kettest együtt fogtuk, á, hello.
Rajt - 1 - 2: Le-fel a kőtörmelékben
Huhh, ha végigmegyek vele, már hátulról harmadik is lehetek, gondoltam. Mentünk a hármasra. Tamsin egészen más technikával gyűri maga alá az emelkedőket, mint én. Ő elöl a legkisebb tányéron pörget, kb. mint egy degu a mókuskerékben, én meg nagyon és középsőn combozok. A 3-asra menet ez utóbbi sokkal hatékonyabb és gyorsabb. Lett volna, ha nem nézek el egy elágazást és nyomom el rossz irányban Tamsin néni elől nagy sebességgel.
2 - 3 - 4: pedig nem is nehéz
Aztán rájöttem, utolértem megint és együtt emelgettük már nemsokára a bringát egy susnyáson, ami útnak volt jelölve. Ott én nem értettem mi van, de vagy hatan voltunk ebben a bringaemelgetős szekcióban és én nem mertem a csapatot otthagyni, ennyi ember nem tévedhet. Közben egy szarvascsorda rohant el mellettünk, deer, oh, dear. A 4-es egy szántásban volt, itt már kifelé jött a pontról a 6 perccel mögöttem induló Amálka (Aurelie Villar) és Mónika (Monica Aguilera W40 győztes). Úgy látszik ők megtalálták azt az utat, ami helyett mi a térdig érő eukákban küzdöttünk. Aurélia és Mónika a női szenior mezőny messze legerősebbjei, na, gondoltam, ha ezek együtt nyomják, egy óra múlva a célban vannak. De Aurélia - elmondása szerint - nem bírta Mónikával a tempót és végül külön mentek valahonnantól (ez azért is érdekes, mert így ránézésre Mónika inkább nagyon szép, mint erős). A 4-5-ös átmenetet mindenki jól ismeri már, én úgy döntöttem, hogy kerülöm azokat a részeket, ahol az összeérő szintvonalakra merőlegesen vannak utak, mert azok csúnya törmeléklejtőt sejtetnek. Ezért nekem egyértelmű volt, hogy le kell menni a patakhoz a kerítésen kívül, ott egy kicsit kerülni, majd a mezőn felmászni és a dózerokon kerülve szépen felrepülni a hegytetőre. A mezőn mászás nem volt olyan fincsi, mert egy puha felszántott út volt. Az sem volt túl jó, hogy a nyílt terület miatt láttam, hogy hová kell felmenni és olyan hihetetlen volt, hogy valaha is odaérek. De ezt az átmenetet végig simán megtekertem, még jól is esett a vége. A ponton álltam vagy másfél percet biztos, hogy megfordítsam a térképet és kitaláljam merre tovább a 6-osra. Vagy északról kerülöm a hegyet, vagy délről, számolgattam a szintvonalakat. Végül az döntött a déli kerülés mellett, hogy ott a végén a völgyben nem kell tájékozódni, csak ész nélkül az első balra eső elágazásban elborulni lefelé és ott lesz a pont. A tájékozódás engem mindig lassít, mert sokszor megállok, mondjuk majdnem minden elágazásban.
Az 5 - 6 átmenet Miki térképtartóján nem fért el.
Az 5-ösről lefelé menet találkoztam Tamsinnal, aki a kerítés egyik áldozataként akkor még nem ért pontközelbe. Itt a lefelében megpróbáltam a lehetetlent: bringán leereszkedni a törmeléken a dózerre. Az első esés nagyon fájt, térdre estem valami éles kőre. Inkább szaladtam onnan, a rétnél meg vissza a nyeregbe. Szóval a völgyben menő 1-es dózer az kb. egy 3-as szutyok út volt. Tiszta aljnövényzet, kő, vízfolyások, gödrök, hogy ott nem lehetett jól tekerni, az biztos. Kicsit megbántam, hogy arra mentem, de állítólag, meg Miki GoPro-s felvételét nézve a másik oldal sem volt sokkal jobb. Hát itt a 6-osra menet úgy unatkoztam, hogy el sem tudom mondani. Mivel már jó egy órája kint voltam, gondoltam falatozom valamit, sikerült benyomnom egy fél gélt nagy nehezen, ugyanis lihegés közben sem inni sem enni nem tudok. Ebben a fél gélben is majdnem megfulladtam. Ittam hozzá néhány korty nagyon híg izosztárt. Valahogy visszatettem hátra a maradék gélt, aztán tekertem tovább kb. olyan lelkesedéssel, mint amikor a kukoricaföld mellett fut az ember és 5 km-re előre látja, hogy hova kell menni, de nem jön a vége. Majdnem 25 perces átmenet volt ez, ó espirito santo.
Utána megpróbáltam pörögni valamennyire, de csak annyira, hogy ne szálljak el. Először volt egy beletolós hosszú emelkedő, aztán pihenős, lejtős pontok jöttek (7-8). Itatóspont (9) megvan, felfelé a 10-es is, aztán csináltam egy hülyeséget a 11-esre (ld. előbbi térkép). Egyrészt nagyon sokat álltam fent a ponton, hogy mit csináljak, de amikor láttam, hogy az időközben odaérő Susana Pontes and co. nyílegyenesen lezúz tájékozódást nem igénylő, de talán kicsit hosszabb úton a dózerre, akkor én is azt választottam. Ez jó út volt, élveztem a száguldást. Eddig nem is lett volna baj, ha utána nem mentem volna el a felső dózeren az alsó helyett. Ott is lehetett száguldani, de kerülő volt és több szint. Ezekkel a teketóriázós, rossz útvonalas átmenetekkel belassultam, Tamsin nénivel együtt fogtuk a 11-est, mert ő meg az 5-ös után talált önmagára, a lenti dózeren ment stb. és jól utol is ért.
A 11-esen térképforgatás volt, majd Tamsint legurultam a lefelében, ennek örömére nem vettem észre az útelágazást, amit ő igen, eredmény: 3 perc keverészés a 12-esre. Már jött kifelé a patakmederben a pontról, amikor én még csak befelé, sok tanácstalan ácsorgás után.
12-es: + 3 perc. A 13-asra sem erre kellett volna menni.
Valami miatt úgy emlékeztem, hogy 13 pontunk van, ezért nem kicsit keseredtem el, amikor a 13-ason kiderült, hogy még van 5 pont. Gélt enni nem tudtam, ittam két kortyot az izosztárból, és megálltam a 13-as utáni itatón egy fél percre térképet igazgatni és inni egy fél pohár vizet. És bár nyomtam ahogy a csövön kifér, elég szűk volt már a cső, a végén azt éreztem a 15-ösre menet azon a köves ösvényen, hogy csak botorkálok. Ez szépen látszik is a részidőkön. Ezeken a szakaszokon már annyira féltem, hogy a fáradtság miatt valami hülyeséget csinálok, hogy indokolatlanul sokat álltam meg ellenőrizgetni magam. Csak illusztrációképpen: előttem ment egy műszaki hibával küzdő finn junior, rollerező stílusban, és rollerezve kb. olyan gyorsan ment, mint én tekerve. Csak a legvégén értem utol. Viszont láttam a 14-es után a Vasek Snupárek vezette vonatot olyan szépen elkavarni, hogy filmezni kellett volna. Ott be is előztem őket, hogy aztán félreállhassak előlük. Vasek kiabált mögöttem, de amúgy is félreálltam volna, mivel szerda óta nagyon tartok a junior tankoktól. A célban odajött bocsánatot kérni, hogy megzavart. Mondtam neki, hogy dehogy zavart, amúgy is félreállok a gyorsabbak előtt (tegnapelőtt óta meg nézegetek hátra is a lefelékben, tettem hozzá magamban).
Itt a vége, fuss el véle.
A vége jó gyors volt, csak el ne csesszem valami rossz pontfogássa, és akkor egyszer csak bent voltam. Lihegtem, mint a kutya, Orifix Jorge meg bemondta, hogy 2. vagyok. Akkor nem nyomtam mellé sem, gondoltam magamban, ez jó. Lehúztam egy szuszra a maradék izosztárt meg még egy fél liter vizet, és odamentem pacsizni egyet Tamsinhoz, akivel jól megbeszéltük ki merre ment, majd Amálka is csatlakozott. Amálka emlékezett Ronira, mondta is, hogy ha itt lenne, akkor oda is lenne az első helye. Ebben megerősítettem :).
Utána vártam Mikit, Sünt. Sün jött is nemsokára, nem volt nagyon szétzúzódva, gyakorlatilag látogatást tett a terepen, megnézte az elsősegélynyújtó pontokat amire ezen a terepen szükség volt. Kölcsönbringával első terepre merészkedés ott az 1-es környékén, nem is értem miért nem akart utána végigmenni azon a 33 km-en.
Egy finn lány nagyon fejre esett, meg voltak még ott egyéb elesettek is. Miki életben volt, amikor bejött, sőt, egészen jól életben volt. Lehet, hogy nekik volt olyan pont, ahol adtak portugál menüt? Nem tudom, azért 3 órát kint lenni ezen a terepen nem kis teljesítmény.
A közelben volt egy helyi árus, a tőle vett eperrel és juhsajttal felnyomtam a vércukromat 2-re, és maradtam nézni az EB-s futamot. A cél nem volt valami látványos helyen, egy szűk sétány melletti szúrósban lehetett ücsörögni és nézni a befutót meg a kivetítőn a befutó előtti pontfogást, no meg persze a GPS track-et. Az eredmények kint voltak a másik oldalon, valaki vagy nézte a versenyt, vagy az eredményeket a másik oldalon, de Jorge elég sokszor bemondta jelenlegi állást, tehát elég jól követhető volt a verseny eredményjelző nélkül is.
Öröm:
- az érem az jó, nyilván.
- nem jött nekem senki, én sem mentem neki egy fának, nincs defekt stb.
- gyakorlásnak jó volt, most már itthon is bátrabb leszek.
- engem nem zavart a kerítés. mondták, hogy figyelni kell rá, lehetett.
- A 30,5 km légvonal volt. Ha ezt tudom el sem indulok :). Azt hittem ott a tekertet tüntetik fel.
Bánat:
- csak 6-an indultunk. Ez olyan bénaság. 6 néniből könnyű másodiknak lenni. Ha 10 éves korosztályok lennének, akkor 4. lettem volna, jobb volt a két első 40-es és Amál.
- egyelőre nem tudom hogyan kell gyorsan és jól tájékozódni úgy, hogy az ember a futásnál gyorsabban halad.
Semleges:
- A rutint nem hülyeségből találták ki.
- Egyél rendesen fiam a verseny előtt, ha közben nem tudsz.
Aki nem hiszi, járjon utána:
