Ez egy június 10-én született dolog, csak most ideteszem, hogy meglegyen ez is, egy kupacban a többivel. Tájékozódási kerékpár master VB, Portugália.
Nagyjából folyamatosan vigyorgok a verseny kezdete óta. Hozzáteszem gyorsan, hogy életemben először vagyok - mint résztvevő - világbajnokságon, meg egyáltalán, ilyen rangosnak mondható versenyen. Ennek megfelelően megilletődöttséggel vegyes, vidéki kislány Pesten rácsodálkozik mindenre attitűdömet eltitkolva próbálok elvegyülni a tömegben, és úgy csinálni, mint a nagyok.
Repülőjárat-késés és autóbérlési mókák után, majd némi navigációs hibát előadva a nagy portugál éjszakában, hétfő hajnali 4-kor értünk a szállásra - ami 500 méterre van a versenyközponttól -, José Luís panziótulajdonos nagyon örült ennek. Nem sokat teketóriáztunk az alvással, kb. 3 órát sikerült /fő.
Utána volt még néhány óránk, hogy a 45 km-re levő versenyhelyszínre menjünk, ott összerakjuk a bringákat, lejelentkezzünk és valahogy ráhangolódjunk az eseményre.
Idanha-a-Nova-ban volt az első nap, a mix-váltó (egy lány, egy fiú, de mindenki két kört megy). Idanha-a-Nova az azonos nevű megye központja, jópofa kisváros egy szép nagy kőkupacon. Az ilyen helyen elvárható, hangulatos kis macskaköves utcákkal, mediterrán házakkal, száradó ruhákkal, koszlott kóbor kutyákkal, kapualjban fekvő cicákkal és hangos helybeliekkel. A verseny felé menet ért az első meglepetés minket, déli irányból, amerről mi jöttünk, nem derült ki, hogy merre van a célterület, de még az sem, hogy itt valamiféle tájbringás rendezvény van. Bulletinben térképvázlat, itiner nincs, ahhoz meg túl nagy a város, hogy bejárjuk gyorsan. Kissé elveszve kanyarogtunk a macskaköveken, amikor egyszer csak megláttam egy nénit (a későbbi sprint W40 győztesét, de ezt akkor még egyikőnk sem tudta), aki bringás mezben volt. Gyorsan odarohantam hozzá, hogy azonnal árulja el, hol lesz a verseny, de ő is csak mutogatott a hegy túloldala felé, hogy valahol ott. Mindegy, a hegyet megkerülve tényleg volt már nyíl, hogy aki ma tájékozódva szeretne bringázni, az arra tessék fáradni legyen szíves. Navégre ott volt a cél, meg ismerős arcok, megérkeztünk. Gyorsan jelentkeztünk, Miki összeszerelte a bringákat és elmentünk megnézni a nagyokat, mert itt az EB mezőnye kezdett hamarabb.
A terep: a város tetején levő parkos lakóövezet, új kialakítású utcákkal, sok-sétánnyal, némi lépcsővel, de volt körforgalom, és valami rekortánszerű dologgal borított sétány is. A parkos részt nem zöldnek, hanem sárgának kell elképzelni, ahol a fű ilyen szúrós sárga pampafű, ebben boldogan lengedező tüskés bokrok. Volt néhány nagyon izgalmas (nekem parás) köves lejtő, poros-murvás-csúszós, a végén nagyot farolós lejtő, sziklás emelkedő, de talán inkább a többi bringásra kellett figyelni, mert iszonyú sok pont volt kint és mindenki összevissza tekerészett. És akkor még ott voltak a sétányokon szatyrot cipelő helybeli nénik is, akik szerint a járda az övéké, és kész. Kutyák (amiktől félek). A bulletinben az volt, hogy elvileg le lehet térni az útról bárhol, ahol ezt a térkép nem tiltja, de valahogy erre a szúrós pampára nem nagyon mentek rá a bringások. A tegnap esti masters eligazításon mondta is az ellenőrzőbíró, hogy persze, bárhol le lehet vágni, akár futva is - de repülve a legjobb, tette hozzá félhangosan. Ebből lehet sejteni, hogy inkább ne rövidítsünk átvágással.
A mix-váltós pályákat nagyon gyorsan lebringázta az EB mezőnye, ahol a franciák nyertek, André Hermet büszkén is mászkált a cél közelében. Nem nagyon tudtuk követni egyébként a váltót, egyrészt a szpíker sem volt profi, másrészt meg a pillangós pályák közepe átfutópont is volt, ahol folyamatosan jöttek-mentek, és nem lehetett tudni, hogy aki most ott elment, az a melyik váltó melyik pillangószárnyára megy ki éppen.
Bemelegítés a pálmafák árnyékában, de jó nekem.
A szenior és ifi meg junior mezőny együtt indult, másfél órával a normál EB rajtja után. Hát először is a nagy rutinos nénik kiszorítottak a rajtvonalról, guggolva fogtam a lefordított térképet, hogy el ne fújja a meleg szél. Aztán ahogy bepasszíroztam a térképet a tartóba, felpattantam a nyeregbe, akkor meg leszállítottak, hogy a következő vonalig futni lehet csak. Ja, tényleg. A térkép 1:4000-es volt, jó nagy, nem fért el a pálya a térképtartóban, sebaj, majd valahol kihajtom. Mire ezek lejátszódtak, addigra az összes néni felugrott a tőlem nyugatra eső hegyre. Nosza én is utánuk, hátha hagynak még nekem is valamit. Lassan leesett, hogy 1 cm tényleg csak 40 méter és minden sokkal, de sokkal hamarabb jön, mint amit úgy egy bringás sebességgel fel lehetne fogni. Próbáltam tájékozódásban lépést tartani néhány nénivel, de a gyorsabbakkal nem mertem elmenni, hátha nem az én kombinációmat kapták. A térképet alig láttam a szanaszét karistolt térképtartóm teteje miatt, emiatt a szokásosnál is többet ácsorogtam és próbáltam silabizálni. Egyszer csak jött az átfutópont, ott annyira megilletődtem a tömegtől, meg attól, hogy egy technikás sziklás-homokos meredek lejtőn kellett leereszkedni kb. száz üvöltő néző szeme láttára, hogy az átfutó után teljesen elvesztettem a fonalat és egyszerűen nem értettem, hogy melyik vonal merre megy. Sőt, az egészet nem értettem, hogy mi van ott azon a színes papíron. Felnyomtam a dombtetőre, ahol már nem látnak, hogy ott nyugodtan megállva hátha rájövök mi van, de nem jöttem rá. Mindez csak akkor derült ki, amikor a befutópontot fogva nézem, hogy jé, hát a 10-est nem is fogtam meg. Jé, a 11-est sem. Jé, egy teljes pillangószárnyat kihagytam. Álltam tanácstalanul a gyűjtőponton, aztán kb. három perc múlva úgy döntöttem, hogy Miki ne napozzon többet állva a célban, bemegyek váltani, aztán majd a második körben megpróbálok figyelni. Miki jól ment, ő nem hibázgatott, jó útvonalakat választott, úgyhogy 20 perc múlva már jött is. A második körben már én is kezdtem rájönni, hogy milyen rendezvénybe csöppentem, és szinte hiba nélkül végig tudtam menni rajta, lassan. Miki is jobbat jött a második körén, mint az elsőn, úgyhogy fogjuk fel ezt a mix-váltót mint egy model eventet.
Este volt a versenyközpontban egy eligazítás az egyes versenynapokról, ahol kiemelték megint azt, hogy az erdő szúr, és az elmúlt évszak extrém mennyiségű csapadékadagja miatt soha nem látott nagyságokat ért el a vegetáció. Hogy nyakig ér a fű, meg egyáltalán, minden, és úgy fűnyírózták-gallyazták ki az utakat. Erről képeket is mutattak, hogy mindenki menjen az út két szélén, mert középre hányták a levágott biomasszát. A többi nyalánkságot majd a későbbi versenynapokhoz írom :).
Hófehérke teljes harci díszben.
Sprint
Penha Garcia, hasonló helyes kisváros egy másik kőkupac tetején, de girbegurba utcákkal, lépcsőkkel, macskaköves sikátorokkal. A verseny egyik fele leginkább az óvárosban zajlott, a másik fele meg lent valami ipari övezetben, de az sem volt nagyon csúnya. Ott lent volt egy kis terepen tekerés is, de nem sok, leginkább fűben vagy köves ösvényeken.
Rajtkaranténnal kezdtünk, bár minket ez nem nagyon hatott meg, mert mind a ketten korán indultunk. A rajt fent volt a csudában a hegyoldalban, ahová egy olyan köves lejtőn kellett felmenni, ahol még az elitek is leszálltak. Mi is :). A rajt előtt felszereltem a vadiúj térképtartót, aminek átlátszott a teteje. Amikor beletettem a térképet, akkor majdnem felkiáltottam, mint anno Esmeralda tette volna a magyar sorozatnézők adakozásából összedobott szemműtétje után: látok! Szóval nem agyonhasznált térképtartóval kimenni nem hátrány. Ja, és a rajtban nézegettem, hogy kik lesznek az én pályámon, mert a 40-45 egy pályán ment. Lttam a későbbi győztes francia nénit, és azt is, hogy iszonyú erős. Még melegítettünk is, rendesen, ahogy kell. A sprint előtt Miki csak annyit mondott, hogy lasssssan menjek, nagyon lassan, ne rohanjak, csak ha nagyon tudom, hogy hol vagyok. Ok, igyekeztem így csinálni, végül is az volt a célom, hogy ne szálljak el és ne fogjak rossz pontot.
Az egyes nagyon könnyű volt, azt nagyon megtekertem, aztán a kettes is megvolt hiba nélkül, a hármasra felfutottam inkább a lépcsőn, az is megvolt, és így mentem tovább. Sokat álltam, inkább nézegettem a térképet, csak nehogy kiszálljak. Na ja, könnyű úgy térképet nézni, hogy látom is. Ahol tudtam és nem kellett nagyon figyelni, ott nyomtam, ahogy csak bírtam. Azt láttam, hogy a mögöttem egy-két-három perccel indulók nem fogtak be, ennek örültem. Örültem, hogy mindig tudtam hol vagyok és hogy nagyon szép helyeken vagyok, meg hogy egyébként lehet pörögni. Láttam a 40-ben győztes nénit, iszonyú gyorsan tájékozódott, pitty-putty, be a pontra, ki a pontról. Én még ilyet nem tudok, mint ahogy menet közben dugókázni sem. Ezzel azért szépen telnek a másodpercek, az állásokkal meg még jobban, ezeket sosem fogom tudni behozni tekeréssel, hát ez van.
Az átfutó után már csak 5 pont volt, onnan nagyon izgultam, hogy el ne szúrjam a végét, de nem is hibáztam már és el sem hittem a gyűjtőn, hogy már ott vagyok. Álltam néhány másodpercig ott is, hogy biztos, biztosan ennyi volt? Ennyi, és aztán vigyorogva besprinteltem. A szpíker azt mondta, hogy második vagyok. Micsoda? Én? Nem hiszem el! Remegő lábakkal mentem oda a részidős fecnikét elvenni, tényleg ott volt rajta a kettes! Ha nem jön be valaki elém az utánam indulók közül, akkor ez marad is. Maradt :). Ezüstérmes vagyok egy VB-n, juhúú!
Miki azt mondta, hogy azt feltétlenül írjam meg, hogy az a magyar, aki észrevette a térképen, hogy az óvárosi sűrű rész 1:4000-esben ki van emelve a térkép egyik sarkában, az 8 hellyel jobb helyezést tudott elérni. :) Ő vitt GoPro-t, megnéztük este merre ment, nagyjából ugyanaz volt a pályavezetése, mint nekünk, csak ő kevesebbet állt, viszont lassabban tekert. M50-ben piszkosul nyomják némelyek, meg egyéb szenior kategóriákban is. A nénik is.
Volt célkarantén is, ami pokoli napsütés esetén nem lett volna kellemes, de így felhős időben nem sültünk meg. Néztük, hogy hogyan érkeznek sorra az elitek, ki mennyire örül vagy nem örül, ki mennyire elégedett magával. Kevin például majdnem ugrált örömében, amikor beért, úgy vigyorgott, mintha nyert volna. Emily meg nem volt túl boldog - minden relatív. A cél egy jó kis lejtő végén volt, az iszonyú sebességgel tekerő és remek fékkel rendelkező kedves versenyzők szép nagyokat estek a betonon, illetve rendszeresen felborogatták és letarolták a céldoboz állványát. Ez mondjuk tanulságos volt későbbi rendezvényekhez.
Pódiumon, sárga virággal. El sem hittem.
Még egyéb érdekesség: M50-ben indult Tom Hollowell, az IOF új főtitkára, Miki fél perccel megverte :). Tom Hollowellnek ez volt az első tájbringa versenye, azt mondta, hogy nagyon tetszett neki. Persze, mondott volna mást? Amúgy tényleg nagyon jó pálya volt, remek rajttal, nagyon izgalmas pályavezetéssel, odafigyelős, de mégis pörgős részekkel, szóval én nagyon élveztem.
Egyéb:
- Az eredményközlés eléggé esetleges, az egyik sarokban időnként kitesznek egy SI-ből nyomtatott eredménylistát A4-es papírokon, aköré gyűlik mindenki.
- Minden pontnál pontőr van, igaz eddig csak lakott területen volt verseny.
- Nagyon aranyos, ahogy a helyiek rácsodálkoznak a bicikliző emberekre. Egyébként rengeteg a polgárőr vagy micsoda, szóval azok, akik az utakat biztosítják, a járókelőket és az autósokat terelgetik. Erre nagy hangsúlyt fordítottak, hogy a helyieket ne üttessék el egy-egy száguldó világbajnokkal. Mókás jelenet volt például az, amikor egy óvodáscsoport A-ból B-be menve azt az útvonalat választotta, amelyik a gyűjtőhöz vezető szűk utcán, majd a befutó mellett vezet. Itt volt vagy 5 rendező+óvónénik, akik terelték a gyerekeket, meg közben másik 3 figyelte, hogy Jussi és barátai ki ne menjenek közéjük.
- A hangulat vidám, ezek közül is a legvidámabb a flower ceremony volt. Itt Andy Conn, az M45-ös bronzérmes a pódiumról az őrjöngő brit tömegbe dobta a kapott csokrát, mint egy jobb menyasszony.
