Induljunk a kályhától
Cyclocrossról először akkor hallottam, amikor 2015 tavaszán Holluby Andris megvette a gyönyörűséges Scott-ját, és akkor mondta, hogy ez cyclocross bringa. Őőő, hogy micsoda? Hát meg kellett gugliznom, meg megnézni róla klipet a youtube-on. Aha, terepen mennek országútival, ráadásul sárban és hidegben, jól van, hülyék ezek is mind. Én futó vagyok (voltam), honnan tudtam volna, hogy van ilyen szakág, vagy micsoda? Az maradt meg akkor belőle, hogy palánk felett ugrálnak, bicajjal a hátukon szaladnak és kordonnal kialakított kanyargós pályán csúszkálnak a sárban. És nem is foglalkoztam vele tovább.
Mígnem ősszel láttam, hogy lesz cyclocross verseny Veszprémben a Gulya-dombon. Hetekig, de tényleg hetekig gondolkoztam, hogy kell-e ez nekem. Mert ha valamiben végképp nem vagyok jó így bringázással kapcsolatban, az a kanyarodás, kis finom ügyességek, magyarán ez nem igazán az én műfajom. Viszont a Gulya-dombot szerettem, a hülyének levést is, ezért kijártam a pályára megnézni, sőt, vittem a lányaimat is. Akik szerették a dirt pályán való idétlenkedést és sokkal, de sokkal ügyesebbek voltak, mint én. A legkisebb is.
Veszprémcross
2015 októberében a dirt pályán csak sokadszori nekifutásra tudtam leszállás-elesés nélkül végigkanyarogni és hullámozni, miután a kislányaim hujjogva végigmentek már vagy tízszer és biztattak, hogy jaj, anya, ne légy már ilyen puding, simán meg tudod csinálni! Simán? Persze. De megcsináltam. Aztán kiderült, hogy a Veszprémcrosson nincs nekem való kategória, azaz master 2 nő. Vagy legalább valami hikomat kategória. Ha felnőtt nő vagyok, akkor mehetek elitben vagy elitben. Úgyhogy mit volt mit tenni, izgalommal teli sóhajjal beneveztem magam 2 nappal a verseny előtt elitbe. A lányaimat meg U13-ba és U11-be (életük első versenye, minden szervezett edzés nélkül, sima falusi bicajozós gyerekek), a legkisebb maradt supportnak, mivel U3 kategóriát nem írtak ki. Amúgy simán végignyomta volna a futóbiciklijével. Viszont ő lett a Veszprémcross egyik arca (jobbról), a másik arc meg Vajda Peti - Ági tájbringás kollégák kislánya. A jövő.
A verseny előtt már úgy lelkesedtem, hogy még egy csapatot is összehoztunk a szombati prológra, méghozzá Vajda Peti (Puffy) meg én leszólítottunk a Gulya-dombon egy srácot, Zsoltit, akit csak a Strava-ról ismertünk, de az ottani képekről láttuk, hogy neonzöld Cube-bal jár a Gulya-dombra. Kérdeztük tőle, hogy lesz-e csapattag? Lett.
Végigvigyorogtam az egész szombati csapatversenyt. Ekkora jó marhaságot, mint a CX! :) - gondoltam magamban. Mondjuk nem volt túl technikás pálya, pont nekem, CX Absolute Beginner (RIP David Bowie) Kezdő Arankának volt jó, különösen a hosszú felfelé, mert a felfelét nyomni, azt nagyon szeretem. Inkább felnyomom egy emelkedőn, kifolyó szemmel 10-szer, minthogy egyszer lejöjjek valami zizis részen.
Vasárnap meg beálltam a kis montimmal a master 2 ffi és elit női futamba, jó hátra. Mi lesz itt, ó, anyám, gondoltam magamban, de hát mi lett volna? 45 perc vigyorgás volt. Még a homokágyon is átmentem 5x nyeregben. Na, a bringára fel-le kászálódást ne emlegessük, abban Mári néni egy alföldi faluban ügyesebb, mint én, de a master 2 eleje csak az utolsó körben körözött le, és én meg lenyomtam más lányokat. 4. lettem. Pedig estem egy akkorát a technikai zóna mellett, amikor kormánnyal levittem a karót, hogy csak úgy nyekkentem. És a végén azt gondoltam, hogy ez a cross akkora, de akkora vicc, hogy máskor is el kellene indulni. Ilyen adrenalinjunkie-knak való, mint én. Az egyik lányom nyert U13-ban, a másik 3. lett U11-ben a 20-as bicajával, következő csütörtökön már mentek is életük első bringás edzésére. Na, így kell ezt :).
Ez itt az U11-es reménység és az ő unortodox bringás szerelése. Ez volt :). Fotó: Máhr Attila
Econix Városliget
A következő cx verseny a városligeti volt. Ott a hangulat volt olyan, amilyet én még eddig csak a tévében láttam. Az is mekkora flash volt abban a csodaszép időben! Itt alább látható, amint a palánk előtt "lepattanok" a bringáról. A képen több bringás ismerősöm is szétröhögte magát, mondjuk jogosan :). Ekkor még nem tudtam adekvát módon le- és felszállni, örültem, hogy valahogy sikerül.
Lefékez, megáll, lekászálódik. Unortodox technika. Fotó: Benedek Gábor
Elitben mentem, és megint nem lettem utolsó, de nem is ez a lényeg, hanem hogy napokig vigyorogtam utána. És elkezdtem esténként a youtube-on cyclocross világkupa meg BPost Bank Trophy-kat nézni. Meg a 2015-ös VB futamokat. Figyeltem, hogy hogy bringáznak, hogy ugranak fel- és le, oktatóvideókat kerestem CX-ról és kijártam a Gulya-dombra a dirt pályára a lányaim edzésére a kicsikkel együtt gyakorolni. Olvasgattam, hogy milyen gumik vannak, amik ilyen-olyan pályákra alkalmasak vagy nem, meg hogy fontos a gumiválasztás. Hát nyilván az, de én minden bringás dolgot minden körülmények között és minden terepen az egy darab bringám egy darab kerékszettjével nyomom. Így nem kell gondolkozni, gondolkozzanak a gumiválasztáson a nagyok. 2016. január 10-én CX OB és van kutyaütő női kategória, ott a helyem!
Leigazolódtam január 1-től a lányaimmal együtt a VKE Nelson Pepperl&Fuchs MTB Team-be, és elküldtem az előnevezést január 3-án. Mi megyünk, ha esik, ha fúj.
Ja, és ami még durvább, hogy verseny előtt két nappal az utcában fel-alá tekerésztem és bringáról le, futás, bringára fel, tekerés. Ezt gyakoroltam közel 2 km-en keresztül. Gondoltam legalább egy OB-n ne úgy kászálódjak le-fel a bringáról, mint egy szerencsétlen. Ez úgy a helyszínen elég közepeskére sikerült.
És valóban esett, de legalább nem fújt
Elérkezett vala a nagy nap. A héten esett hó nagy része elolvadt a tegnap érkezett hirtelen melegben, hozzá eső is esett még, ezért aztán a sár az garantált volt. Aznap reggel is esett az eső. Anyósoméknál aludtunk Bkalászon, hogy ne kelljen reggel nagyon korán kelni. Anyósom teljesen hülyének nézett, hogy nem elég, hogy én versenyezni akarok, még ezeket a drága kislányokat is hurcolni akarom magammal. De én már megbeszéltem velük, hogy hideg lesz, sár lesz, fázni fogunk, de megyünk. Anélkül be sem neveztem volna őket, hogy nem mondják azt, hogy oké. Jöttek is szó nélkül - de kicsit azért sajnáltam őket. Még sötét van, amikor ki kell bújniuk a vasárnap reggeli ágyból, majd kimenni a felül eső alul latyakos terepre. A licenszük kész volt. Nagyon gondosan válogattam nekik össze a versenyruházatot, elég jó is lett, nem fáztak, nem volt nagyon melegük sem. Az előzetes pályabejárásról lemondtunk, mert papírkutyák vagyunk és nem akartunk a latyakban caplatni aztán fázni. Azért a lányok kimentek egy kicsit, de azt mondták, hogy tökmindegy, úgyis mindenütt latyak van és nem is értik, hogy merre kell menni :). Mondtam, hogy nyugi, majd mentek a többiek után, meg ki van rendesen kordonozva. Ki is volt.
Mind a ketten harmadikok lettek, a legnagyobb lányom 20 méterrel kapott ki a másodiktól. Rutintalan még, nem tudja mikor kell nekiállni hajrázni, nem ismeri az erejét, most is későn kapott észbe. De az a jó, hogy mind a ketten sárban biciklivel való játszásnak fogták fel az egészet, és azt mondták, hogy "anya, olyan jó, hogy direkt bele KELL menni a pocsolyába!" Érzik ezt ők is, hogy nemnormálisnak lenni jó.
MTB női futam
Mivel a lánykáimat terelgettem tyúkanyóként a versenyük után, és az egyik kiírásban 11 órai rajtom volt, kissé meglepett, amikor 10:35-kor valaki mondta, hogy 10:45-kor van rajt. Volt tíz percem, hogy átöltözzem, feltegyem a rajtszámokat. Épp beszólították a master 3-as férfiakat és Vas Kaszablankát, amikor az egyesületi sátortól nekiindultam elérni legalább a rajtpisztolyt. Elértem. Pont 20 másodperccel előtte értem oda, még arra is volt időm, hogy Fejes Mikivel megkonzultáljam a GESU féle fehér sárdzsekijét. Bemelegítés az elmaradt, gondoltam az első kört úgyis csak pályabejárós üzemmódban adom elő, azalatt majd bemelegszem. Így is volt. Kb. az utolsó sorból indultam, kellett is sorakozni néhány helyen, de nem gond. Aszfaltos rész megvan, aztán egy kis latyakos-pocsolyás rész, az is. Jött egy rézsü, amit akkor sem tudtam volna megtekerni, ha nem áll előttem 6-7 rézsüfogta versenyző és próbálja feltuszkolni a biciklijét a töltésre, egyet előre-kettőt vissza tempóban. Aztán jött a töltés, ott ilyen havas-pocsolyás sár volt, utána egy kis aszfalt, majd megint a terep, keringés a fák között a fűben, de fű az nem volt, csak sár. Na, ezek a keringők végképp nem mennek nekem, legszívesebben ezeket végigfutnám :). A kacskaringó után egy jó kis gyorsító, a végén balkanyar majd fel a szánkódombra először. Mindenki leszáll és tol-fut. Pikk-pakk, ott sokakat leelőztem, hát hiába, futó vagyok, na. Amikor felértem a dombra, nagyon meglepődtem. Álltak ott szurkolók, tőlük kérdeztem félhangosan, hogy itt kell lemenni? Ezen a lejtőn? Nekem is? Biztosan? Nagy levegő, visszaszálltam a bicajra és legurultam, halálfélelemmel, de nem vicc. Túléltem. Aztán utána alig tudtam bevenni egy jobbkanyart, majd jött a szánkódomb másodszor, a lejtő elején a palánkkal. Itt előztem meg megint néhányakat. Szánkódomb tetején megint elhűlés, ott meg is álltam tanácstalanul, hogy itt kell lemenni?? Valaki mondta a szurkolók közül, hogy igen, nem vészes, úgyhogy lementem, de hogy én hogy féltem, el sem tudom mondani. Balkanyart valahogy bevettem, aztán teljes erőből tekerés az egyenesben. Jött a szánkódomb harmadszor, ez viszont tekerhető, már messziről láttam, meg is tekertem állat módon, itt is befogtam néhány kis és nagy csókát. Hogy aztán megint megtorpanjak és gondolkozzam a tetején, hogy hogy kell lemenni ezen az oldalazós rézsűn? Leszálltam a bringáról és lementem. Egyenes jött, nyomtam, mint a csuda, át a kis dombon, aztán be a fák közé. Itt utolértem egy fiatal srácot, aki nagyon lassú és óvatos volt, elkerülni nem tudtam, így hát mentem utána. A jeges-sáros kanyargós rész jött, ott elcsúszott és elesett szegény, kérdeztem tőle, hogy minden oké-e, mondta, hogy persze, úgyhogy elmentem mellette és próbáltam felzárkózni még egy kicsit. Hó, sár, kanyarok, kis felfelé, de simán megtekerhető, a kanyarokban viszont piszok lassú vagyok, gyökketőre fékezem a sebességet, hogy be tudjam őket venni. A célkapu előtt nem sokkal kis meredek fel a töltésre, egy életem egy halálom, én ezt megpróbálom kitekerni, hát sikerült! Huhh. Majdnem, mint a nagyok. Itt már sokan állnak, nem akartam beégni nagyon, hogy fel kell tolnom vagy hogy elesek. A végén egy kör az aszfalton, első célegyenes, bemondják a nevem, a lányaim még öltöznek, mert nem drukkolnak, megyek tovább. Most már nyomom. Majdnem elesek a technikai depó után, de mégsem, aztán a töltésen előzök, a töltés után is, a szánkódombon is, másodszor is, utána már nem. Aki előttem van, azt utoléregetem a felfelékben, elhúz a kanyargós részen, ez kb. így marad a maradék két körben. A második köröm másfél perccel jobb az elsőnél, de egyébként fogalmam sincs, hogy összesen hány lesz. 4-5? A harmadik körben a szánkódomb előtt utolért az U17-es győztes, nem sokkal utána az ezüstérmes. Elég jól nyomják. Én meg élvezem továbbra is, nyomom, ahogy tudom, igyekszem nem elesni, néha halálfélelem ül ki az arcomra, de hamar elnyomja megint az adrenalin. Az orrfújást meg kellene tanulni, mert hidegben folyik az orrom és zavar, amellett meg hogy fogok kinézni a fotókon orrból kilógó bimmbammal? A második kör célegyenesében felhangzik a hajrááá manyaaaa!, ki is vigyorok ezekre a szépekre, aztán tekerek tovább. A harmadik kör végén bemondja a versenybíró, hogy vége. De kár! Még mentem volna simán vagy kettőt. Na, mindegy, akkor tekergetek még egy kicsit ott a depó környékén, míg lemegy a pulzusom 100 környékére, aztán visszamegyek a lányokhoz, akik amúgy a bokáig érő latyakos pocsolyában játszanak boldogan, hordják össze a hókását dombnak a pocsolya közepére. Jól van, gyerekek. Épp a pocsolyába hajtok kerékmosás céljából, amikor bemondja a bemondó, hogy én lettem a hobbi női elsője. Nahát! Ezt végképp nem gondoltam volna, azt hittem, hogy a többiek már itt fáznak a célban. E ööm, e bódottá! :)
Nézd már, hát ez sáros lett!
A rendezés
meg a verseny tetszett mindannyiunknak. Az egyesületből Bokros Manó családja jött, mert Csenge indult U17-ben (harmadik lett, alig bírtam leelőzni, pedig én nagy ló vagyok hozzá képest). Volt igazi piros csapatsátrunk. A melegedőben meleg volt, az öltözőben is, volt asztal, fogas, ablakpárkány, amire lehetett pakolni. Állítólag meleg víz is volt, de minket az most kevésbé izgatott. A gulyás ehető volt. Jó ez a bringapark is, itt aztán lehet mindenféle bicikliset játszani, persze ne szóljak egy szót sem, mert a Gulya-dombon is lehet, és az is nagyon szép (ha nem szebb :) ).
Toldi Tamás volt a szpíker, aki nekünk szpíkerként is bejött, nemcsak utánpótlás edzőként (a lányok edzője). Meg hát ezeknek a bringás versenyeknek a hangulata, ez azért nagyon jó. Egyre több arcot ismerek meg, persze ők engem nem, de az nem baj. Drukkoltunk az elit mezőnynek is, továbbra is azt gondolom, amit Veszprém óta, hogy az egyik legszebb sport ez a cyclocross. Kemény, dinamikus, izgalmas, érdekes, látványos, mókás, abszurd stb. Fogalmam sincs, hogy az emberek miért a focit nézik?
