Fűzfő maraton, középtáv.
A rendezvényről nincs saját képem, egy sem. Rólam végképp nincs. Amit kicsit sajnálok, mert jó lett volna a lányaimnak megmutatni a célba érkezett sáros és lila nénit, hogy na, látjátok, ilyen anyátok van.
Mindegy, tudják ők enélkül is.
Időben hátulról haladva: a célba érve leszálltam a bringáról és lerogytam a földre sírni. Addig is sírtam, belül, de igaziból sírva nem lehet sportolni rendesen, ezért a végére tartogattam, addig már kb. egy órát. Életemben nem voltam így kimerülve és átfagyva. Odajött egy kedves hölgy a gyerekeivel, hogy mi a baj? Fázom, mondtam neki, aztán feltápászkodtam és kb. fél méteres amplitudóval és elég nagy frekvencián remegve eljutottam a bringát tolva a kocsiig, hogy összeszedjem a száraz ruháimat és elmenjek az ígért forró zuhanyba. A hideg eső hűtött kívülről, belülről meg már nem fűtött a mozgás, és az adrenalin is visszahúzódóban volt. A sáros kesztyűben levő ujjaim annyira el voltak gémberedve, hogy képtelen voltam megfogni a cuccaimat. Odareszkettem a szomszéd autóhoz segítséget kérni, hogy szedjék össze a kocsiból a kabátom, a pulóverem stb. Amíg ők ezt összeszedték és berakták a hátizsákomba, addig én nagy nehezen lehámoztam a kezeimről a kesztyűket. Közben a sírást nem tudtam abbahagyni. "Hát te aztán kivagy rendesen!" mondta a pakolást segítő srác, és nem kicsit volt igaza. Visszaremegtem a versenyközpontba, ahová amikor beléptem, az ott ülő x ember kórusban kiáltott fel, hogy "Szegééény!"
"Meg tudja valaki mondani, hogy merre van a zuhany?" kérdeztem két hüppögés között. Két srác elvette tőlem a cuccaim, a hátizsákot, a fűzőjénél fogott bakancsot és elvezettek az alagsorban levő női zuhanyig. Jól tették, azt hittem összeesek. Odalent percekig próbálkoztam a kobakom csatját kibontani, mire sikerült. Hát, ilyen nincs, gondoltam magamban. Aztán kifűzni a cipőm. Totálisan elfagyott ujjakkal nem volt annyi erőm, hogy megmozdítsam a csombékot. 5 perc múlva feladtam és már-már azon voltam, hogy összegömbölyödve vinnyogni kezdek, de utolsó erőmmel átmentem a férfi oldalra, hogy hátha ott valaki segít. Még a sírást is abbahagytam addig. Kifűzték, köszi. Még néhány perc, mire le tudtam szedni a lábaimról a cipőt. A talpamat nem éreztem. Fogalmam sem volt, hogy a kő, amin állok, az meleg-e vagy hideg. Vicces érzés volt, de legalább nem fázott így a talpam :).
Aztán miután elég nehezen, de kihámoztam magam a teljesen sáros mezekből, megnyitottam a forró vizet, aláálltam és azt gondoltam, na, oké, nyugi, megmaradok. Sírás off.
Rajt előtt
Az időjárás tényleg olyan volt, amilyennek ígérték vala: 10 fok alatt, eső és szél. Ráadásul az eső kb. 24 órája esett. Az eddigi 3, azaz három db MTB versenyen szerzett hatalmas tapasztalatok (Zánka 24 órás, Bükk és Mátra M. középtáv) és a néhány évtizedes futós múlt alapján próbáltam öltözéket összeállítani magamnak. 2 hete vettem magamnak egyáltalán őszi-téli bicajos ruházatot, nagy része ezeknek még soha nem volt rajtam. Ismerős szuperjó bringástól kértem tanácsot, hogy mit venne fel? Túlöltözni nem szabad, ezt már sokan mondták előtte is. Márpedig én erre hajlamos vagyok, tekintve, hogy nem vagyok egy zsíros lény, csak a combomat melegíti némi zsírpárna. Na, az nem is fázott! :)
Végül kititráltam, hogy 3 vékonyka aláöltözet, 1 softshell, hálósbélésű bicajos kabát jön felülre, futós buzigatyára egy rövid bringás alsó jön alulra. Zokni, cipő a szokásos. Ja, egy fülmelegítő vékony fejpánt a kobak alá. A rajtban gondolkoztam, hogy jaj, ez sok lett, mert nem fázom, márpedig induláskor fázni kellene. Lehúztam hát elöl a kabát cipzárját. A rajtban meglepődtem mennyire kevesen voltunk. Talán 30-an ha lehettünk. Egy lányt láttam még magamon kívül, hát, tényleg nincs valami nőies idő.
Szentkirályig
A rajt után nagyon sokáig láttam az elejét. Nem vagyok én ehhez szokva :). A felfelében simán tudtam menni a srácokkal, kinéztem magamnak egy fehérkabátost, hogy majd utána megyek szépen amíg bírok. Így is lett. A fehérkabátoshoz aztán jött egy VKE-Nelsonos mezes srác is, nagyjából tudtam mögöttük maradni. A Nelsonos srácot utolértem egy hosszabb fölfelében, hogy aztán visszaelőzzön a lefelében. Ezt már ismertem az előző versenyekről :). A szemüvegem piszkosul párásodott, szinte semmit nem láttam. Ezt úgy 7-8 km-nél untam meg, végül a Litér utáni szakaszon megálltam levenni. Igenám, de az egyetlen hátsó zsebem cipzárja begyógyult a sártól. Ott ráncigáltam, mire ki tudtam nyitni és a szemüveget behelyezni a 3 gél és a GPS vevő mellé beszélgetni. Jó ez a nagy zseb, a kisvakond is megirigyelhetné. A szemüvegizélgetés sokáig tartott, nagyon messze kerültek a hátak, amiket addig néztem, és már utána nem is láttam őket. Kár.
Olyannyira elhúztak, hogy a Szabadi előtti személyzetet meg kellett kérdeznem, hogy erre megy-e a középtáv, mert tisztes távolságban sem volt előttem senki.
A fehérkabátos fehérje egyre barnább lett, mivel sár volt. Nagy-nagy sár. Csúszkálás, füvön csúszkálás, sárban csúszkálás, pocsolyázás, de annyira nem volt vészes. Ha ilyen lett volna a pálya, mint amilyen Szentkirályig volt, akkor egy szót sem szólok. De nem ilyen volt.
Dagonya ON
Szentkirálynál ismerős részek jöttek. Itt javítottam térképet és rendeztünk versenyt áprilisban. Ismertem az emelkedőt, tudtam, hogy kövek vannak és azt is, hogy szétjárták biztos az utakat azóta. Így is volt. Átmentem az erdőn, át Szentkirályon aztán Felsőörs felé menet fent a szántóföldek felé menet egyszer csak nagyon furcsa lett a sár. Hé, ez tapad. Utolértem a felfelében egy hosszútávos srácot, majd nem sokkal utána le kellett szállnom a bringáról, mert nem bírtam hajtani, úgy ráragadt a kerékre a sár. Visszanéztem, a srác is tolja, huhh, akkor nem ciki. Kb. 50 méter tolás után egyszer csak hopp, az első kerék megállt. A hátsó is. Megálltam, kiszedtem a sarat a villáktól, a hajtóműnél, és újra tolni kezdtem. 5 métert. Utána ugyanez megint 2x. Tanácstalanul néztem vissza a hosszútávos srácra. Mit a fenét kell ilyenkor csinálni? Soha nem láttam még ilyet, komolyan. Ő még tolta. Odaért közel hozzám, és láttam, hogy vállára veszi a bicaját. Ilyet szoktak? - futott át az agyamon, aztán meg is kérdeztem a srácot, amikor odaért. Nem tudunk mást - vagy valami hasonlót válaszolt. 10 kilós bicaj, 5 kiló sár, én meg 50. Hát ha így, akkor így, vigyük! Eszembe jutott, amikor a Master VB-n a gázolás miatt közel félórát gyalogoltam a bicajjal a hátamon a célba. De hát ott 25 fok volt, sár nélkül, nem baj, gondoltam, ha azt megcsináltam, akkor ezt is meg fogom.
Nyögtem a bringa súlya alatt. Pár száz métert mentünk így, majd megpróbáltam felülni egy szakaszon. Előtte pár perc sártól tisztogatás kézzel. Tekertem is vagy 10 métert, aztán megint bicaj a hátra. Utolértem egy másik hosszútávost is, ő is cipelt, tolt. Ugyanakkor elment mellettünk egy piros kabátos valaki, aki tudott tekerni. Ekkor jutott eszembe a sárgumi nevű szó. Aha! Nekem nem az van, minden bizonnyal. Az egyik hosszútávosnak panaszkodtam, hogy nehéz a bringám, van vagy 15 kiló ettől a sártól, ő meg nevetve mondta, hogy az övé sár nélkül 15.
Itt nem élveztem a rendezvényt. Cipelés, tolás, sárkiszedés, tolás, sárkiszedés kilométereken keresztül. Utána kb. 5 percet lehetett menni egy füves úton szép lassan, bicajon ülve, amikor egyszer csak nem hittem a szememnek. A szalagozás egy frissen és jó mélyen felszántott szántóföldön át vezetett egy kerítés mellett. A kerítés tövében fű volt olyan 20 cm szélességben, benne keréknyom. Odaillesztettem én is canyonkát a keréknyomba és futottam mellette a puha földben. A fű nemsokára megszűnt, a sár rá a kerékre. Cipelés. Utolértem Marcit, aki hosszútávon nyomta, szentségelt, teljesen jogosan. A bicajom nagyon nehéz volt, pár másodpercet bírtam vinni az egyik, majd a másik oldalon tartva. Már láttam a végét, hogy ott a műút. Odaértem. Ott állt egy rendező, hogy tilos kimenni a műútra, ott fent a szántásban menjek tovább felfelé a rendőrig, ott lehet majd átmenni a másik oldalra. Ne szórakozzatok már velünk, ordítottam szegény csókának, majd csúnyát is mondtam neki és javasoltam, hogy próbálja már ki ezt a bringacipelést. Széttárta a kezét. Visszanéztem a szántóföldre, vagy öten cipelték mögöttem a bicajt. Időnként káromkodásfoszlányokat hozott az esős szél. Caplattam tovább a sárban a biciklivel és elküldtem a rendezőket melegebb éghajlatra, ahová egyébként abban a pillanatban én is vágytam. Ez a szántóföld egyébként 600 méter volt a rendőrökig menéssel, örökkévalóságnak tűnt. És akkor azt hittem megvolt a neheze. Már megint tévedtem.
Dagonya ON and ON
Lenéztem Canyonkára. Semelyik alkatrésze nem látszott ki a sár alól. Sem a váltók, sem a hátsó lánckeréksor. Az első némileg látszott, középsőn volt a lánc. Kipróbáltam ezen a viszonylag tiszta szakaszon, hogy vált-e egyáltalán. Váltott minden, szuper kis bringa ez. A pocsolyákba gázoltam tisztítani, meg bementem a magas fűbe. Tájbringás vagyok, nem? De. Hamarosan látszott az első váltó is, remek. Hol járunk? Hoppá, valahol leállt az óra, visszatettem menőbe. 17 km-t mutatott, anyám, mi lesz ebből, mikor érek célba? Innen egyébként már ismert rész jött, pénteken bejártam ezt a szakaszt. De akkor nem így nézett ki, csókolom! Most leszálltam a vízmosásos lefelékben és toltam. Meg-megálltam a sarat kiszedni a villáktól és a hajtókartól. Szerettem volna orrot fújni, enni, inni, aludni. A sár dolgozott, már nem tudtam elöl kistányérra leváltani, emiatt középsőn comboztam meg azokat az emelkedőket, amiket a próbakörön megpörgettem, sebaj, van erő, ezen nem paráztam. Jött a sárga jelzés felfelé, tök jól esett az is, végre tekerhető út, középső tányéron megvan a teteje is, dobog a szívem és fűt. Nemsokára Nosztori, huhh. Megálltam pár percre frissíteni, orrot fújni, beszélgetni, banánt enni, magnéziumot inni, gélt benyomni. Sosem álltam még ennyit frissítőn. Találgattam hány km lehet még, jött egy srác, aki szerint a felén már túl vagyunk. Nagyon reméltem. Még akkor nem fázott csak a kezem és a lábam. A kezem gondolom attól, hogy az elmúlt egy órában gyakorlatilag folyamatosan a hideg sárban kellett gyurmáznom.
Nosztoritól az utolsó frissítőig egy kis dagonya már azért kéne
A kék háromszöget, bevallom töredelmesen, megtoltam. Kistányér elöl nyema, csúszik a kerék, teker itt a déli szél! Futva toltam. A lefelében a kék sávot óvatosan, de megúsztam, nyeregben, esés nélkül. Jött néhány tolós szakasz, majd Felsőörs előtt a durván agyagos lefelé. Bicaj telemegy sárral, meg sem mozdul. Megint cipelés LEFELÉ, ahol ezelőtt 2 nappal 40-nel lehetett lefelé döngetni. Sártisztítás, tolás. Kezdtem elcsigázni. Jött a vízmosásos rész a végén, alig vártam, hogy a felfelé kezdődjön, mert tudtam, hogy az tekerhető. Megváltás volt a Felsőörsi felfelé az aszfalton. Valaki utolért a lefelében, az aszfalton felfelé elhúztam tőle. Majd valaki jött és nagyon gyorsan elment mellettem Felsőörsön. Már nagyon fáztam és vártam, hogy nemsokára jön a frissítő. Jött is.
Fagyott veréb biciklizik
A frissítőn megint sokat álltam. Banánt ettem, szentségeltem, ittam és reszkettem. Elöl kistányérról végképp lemondtam. Az egyik frissítőponti személyzet szerint 17 km van még hátra. Azt nem bírom ki, megfagyok, mondtam elinduláskor, és teljesen komolyan gondoltam.
Onnantól kezdve nem sok mindenre emlékszem. Foszlányok maradtak arról, hogy az első váltót már csak két kézzel bírom kezelni, annyira lefagyott a kezem. Hogy felfelé, nagyobb fogaskerekekre még tudom nyomni a hátsó váltót - mivel fordított váltókarom van -, de lefelé az is csak két kézzel megy. Ezért aztán igyekszem minimálisat váltani, felfelé inkább combozok, lefelé meg pörgetek és gurulok. Ismerős terep jön innen, ez is annak az almádi térképnek a része, amin áprilisban tájbringás térképet javítottam. Ismerem, mint a tenyeremet, ennek legalább örülök. A Felsőörsi geodéziai toronyhoz menő felfelét 50 méter híján megtekerem. Kifolyik a szemem középső tányéron a köves fűben, de megtekerem, mert az is fűt. Elmegyek műszaki hibás srácok mellett, akik tolják. Nem irigylem őket, mondom is nekik, ők biztatnak. És amikor Almádi felett meglátom, hogy hol kell lemenni a bicikliútra, majdnem odasírok. Elkezdem a lefelét, de a felétől inkább tolom, aztán megint felülök a végén és végre az aszfaltos bicikliútra érek. Remegve nyomom felfelé, legalább itt van sebesség, lehet nyelni a kilométereket. Fújtatva, prüszkölve fázom, mint egy ló. Fel a hegyre utána, az is jól esik, majd jön a köves lefelé, az nem. Ott megint utolér valaki, el akarom engedni, de azt mondja menjek csak, ő sem akarja itt összetörni magát. Egész jól megúszom ezt a részt nyeregben, csak az aljában esek egyet. Nem nagyot, de a térdem beverem egy izmos kőbe. Fáj, de nem annyira, mint amennyire fázom, felpattanok, megyek tovább. Fogalmam sincs, hogy innen mi történt, rétekre emlékszem, gázvezetéket jelző oszlopokra és arra, hogy két kézzel próbálok néha váltani elöl, hátul. Egyszer csak, egy ilyen gázvezetékes nyiladékban lefelé ereszkedve meglátok egy embert. Megkérdezem, hogy mennyi van még. Ha 5 km-en belüli távot mond, akkor betekerek, ha attól többet, akkor meghalok. 800 méter, mondja. Talán kiabáltam örömömben? Nem tudom. Az aszfaltra érve felismerem az uszodába menő utat. Megnyomtam a végét, beértem a célba és végre sírhattam.
Van konklúzió?
Szegény bicóka gallyra ment. Első-hátsó agy cserés, bowdencsere, fékpofacsere, hajtómű teljes generál, teleszkóp nagygenerál stb. stb. A kistányérra való nemlemenést kivéve végig bírta. Szeretem.
Ilyen sarat sosem láttam még, csak gyalog. Gyalog bosszantó vagy vicces, bicajjal horror.
Összesen 2 nő indult, a másik lány 5 órán kívül ment. Az órám szerint bruttó 4 óra 22 percet töltöttem a pályán (ettől valójában 21 perccel többet, annyit állt meg az óra, amikor egy gombja benyomódott). Az órám és a GPS-em szerint ebből 3:33(!) volt a "moving time". Tehát több mint 50 perc ment el sárkiszedéssel, evéssel, tötymörgéssel, tanácstalan ácsorgással. Ennyi idő elég volt ahhoz, hogy a fűtőanyag elfogyjon. A sok sarazás miatt lement a pulzusom, elment a flow és még sorolhatnám. Egyelőre nem tudom, hogy mit kellett volna csinálnom, hogy legalább fél órával kevesebbet kelljen kint fáznom.
Hogy nem megyek többet hidegben és sárban? De, megyek. Csak nem holnap. Még fáj a térdem.
Egyén info itt: http://www.x-trame.hu/races/more/141
